Magyarországon a boszorkánypereket soha nem sorolták a kivételes bűncselekmények kategóriájába, a „crimen exceptum” sorába. Éppen ezért az ilyen tárgykörben tárgyalt esetek mindig a világi rendes bíróságok elé tartoztak. A 19. század végéig sajnos Magyarországon a büntetőjog kodifikációja nem valósult meg, így a bírák számára nagy segítséget jelentett a 17. századtól, hogy a Praxis Criminalist mint egységes büntetőtörvénykönyvet a boszorkányperek esetében is használhatták. Ezt a törvénykönyvet III. Ferdinánd császár 1656. dec. 30-án szentesítette Alsó-Ausztria számára. Kollonics Lipót bíboros 1687-ben latin nyelven adatta ki Nagyszombaton Forma processus judicii criminalis seu praxis címmel, Szentiványi pedig az 1696-ban kiadott Corpus Iuris függelékeként vette fel.1

Törvényerőre Magyarországon nem emelkedett, csak az ítélkezési gyakorlatban használták, a 19. század közepéig azonban jelentős hatást gyakorolt a magyar bűnvádi eljárás fejlődésére. Joghézag esetén a magyar bírák segítségül hívták az idegen szabályokat (így a Praxis Criminalist is), és ezzel a magyar jog részévé tették. A mű különösen a kínvallatás (tortúra) elterjedésére volt hatással hazánkban.2

A törvénykönyv szerint a laikus gyógyítók a 60.§. („ De magia...”) értelmében az általános felfogás szerinti boszorkányfogalom alá estek (venefici, incantatrices, stryges). Emellett különböző bűnözőkkel (gyilkosokkal, rablókkal, útonállókkal, közönséges csavargókkal) kerültek egy csoportba.3

Magyarországi rendszeres használatát igazolja az is, hogy a Kálnoky család könyvtáráról készült 1761-es jegyzék alapján megállapíthatjuk, hogy a család birtokában volt a Tripartitum és a Corpus Hungarici darabjai mellett a Praxis Criminalis egy példánya is. A szerző véleménye szerint a család könyvgyűjteménye szervesen illeszkedik a korabeli erdélyi s ezáltal a közép-európai főúri otthonok magánkönyvtárainak sorába.4

A felső-magyarországi boszorkánypereket megvizsgálva ugyancsak találunk utalásokat arra, hogy a Praxis Criminalist mint törvénykönyvet alkalmazták. Ezt a munkát igen sűrűn forgathatták a korabeli jogtudósok, hiszen nemcsak egy szakaszára, hanem több részére hivatkoztak. Pl. 1727-ben a 49. cikkre, 1715-ben, 1718-ban, 1727-ben, 1732-ben, 1747-ben és 1750-ben összesen 9 perben a 60. cikkre.

További említésre méltó adaléknak tekinthető, hogy Heves és Külső-Szolnok vármegyében összesen 84 pert tártak fel eddig,5 ezek közül 19 esetben találunk törvényi hivatkozásokat. Érdekesség, hogy többször említik a Praxis Criminalist, elsősorban a 60. §-t,6 de találunk olyan pert, ahol a 94. §-ra hivatkoztak.7

A híres szegedi perben (1728) is hasznosan forgatták a bírák, a Pozsonyban tartózkodó főbíró írásbeli utasítása alapján, a Praxis Criminalist. Erre a törvénykönyvre nemcsak az ítéletek meghozatalakor hivatkoztak az alföldi város bírái, hanem, amint az iratokból is kiderül, az egész eljárást az osztrák törvénykönyv utasításai szerint végezték.8

Ezt követően három esetet vizsgálunk meg részletesebben.

Az első perben, Debrecenben is tortúráztak az évtized legsúlyosabb boszorkányügyében, amikor kis híján máglyára került 1745-ben Szatthmári Istvánné Nagy Judit özvegyasszony. Egy kisebb boszorkánykompánia fejének tartották, aki számos tanú vallomása szerint igen sokrétű boszorkányi képességekkel rendelkezett. A következő cselekedeteket rótták fel neki: gyereket „megvesztett”, rontásból pénzért füves itallal gyógyított, a beteg tehenet egészségessé tapogatta, máskor „szűz leány fonatábúl 9 kötést köttetett”, gerendára lakatot vetni, varázsolni és „pénzt nézni” leányokat betanított: a leánynak 2 nagykörmét megvakarta, acéltükröt adott kezébe, megkente, megitatta, selyemzsinórral átkötötte, varázsolt, bűvölt-bájolt stb. Az ítéletben, amelynek meghozatalához kétszer is nekiült a szenátus, végül csak kimondták, „hogy az I. a boszorkányok közül való, és az ördöggel szövecsége vagyon”, s a tortúra 3 fokára ítélték, hogy (a boszorkányvádas perekben a Praxis Criminalis 60. cikkelyének útmutatását követve a szokásosan feltett kérdések szerint) vallja meg: „1. Micsoda szövetsége vagyon az Ördöggel […] 4. A pénznézést kitűl tanúlta? 5. Kicsodák Boszorkány Társai, s hol laknak?” „A boszorkányvád alól purgálva magát, a végső ítélet indoka szerint az Istentelen varázslások és hazugságok miatt küldték ki a városból.”9

További példa a Praxis Criminalis hazai alkalmazására az 1730-ban a komáromi úriszék előtt lefolytatott, Szenczy Zsuzsa és két társa elleni per.

Az úriszéknek igen előkelő tagjai voltak: az esztergomi érsek jószágigazgatója, komáromi tiszttartója és maga az alispán. A vád szerint Szenczy Zsuzsa és társai évek óta különböző helyen és időben babonaságot (superstitio) követtek el, embereknek és állatoknak ördögi mesterkedéssel kárt, betegséget, fájdalmat és halált okoztak, az ördöggel társalkodtak (daemonis ministerium), a keresztényeknél botránkozást okoztak, az isteni felséget megsértették. Az ügyész a Hármaskönyv I:15, a Praxis Criminalis 60. és Carpzov I:48., 20. és 64-re hivatkozva tortúra utáni megégetést kért, hogy társaikat is kivallják. A vádlottak mindent tagadtak (ex integro negat), ügyvédjük Kitonich IX:33-ra hivatkozva magistratualis inquisitiót kért. Végül a vádlottak az ügyész által kért több fokozatú tortúra után sem vallottak, így máglyára nem tudták küldeni őket.10

Harmadik esetként lehet megemlíteni a budaiak bírósági gyakorlatát. Buda a töröktől való visszafoglalás után csaknem teljesen elhamvadt, és életben maradt lakosságát a szélrózsa minden irányában elhurcolták.11

Buda város sorsa a török hódoltság megszűnése után a budai kamarai kormányzóság kezébe került, mert az 1686. november 5-i nyilvános kihallgatáson úgy döntött az uralkodó, hogy „in politicis, civilibus et criminalibus” a városi hatóság szervezéséig Budán is a kamarai kormányzóságot illesse a rendelkezési jog.12

A kormányzóság mindenekelőtt az igazságszolgáltatási hatalmat ruházta át a városi tanácsra. A korabeli igazságszolgáltatási hatalom polgári és büntetőügyekre egyaránt kiterjedt. Büntetőügyekben minden ítéletet a kormányzóság elé kellett terjeszteni, és csupán a kormányzóság jóváhagyása után volt az ítélet végrehajtható.13 1694. május 7-én a kormányzóság már kifejezetten a városnak tulajdonította a pallosjogot.

A bűnvádi eljárásra nézve az 1696. január 1-jén kelt kormányzósági rendelet a Niederösterreichische Landesordnung használatát rendelte el, amit az új telepesek nemzetiségével lehet indokolni.14

Már ekkor megfigyelhető, hogy a kódex érvényesülésén az udvari kamara és budai igazgatósága éberen őrködött. 1696 elején a Hofkammer meghozta felmentő ítéletét a gyermeköléssel vádolt Anna Mária kikeresztelkedett török nő ügyében. Megállapította azonban, hogy a budai magisztrátus az alakiságok (formalia) tekintetében nem tartotta meg a Praxis Criminalis előírásait; nevezetesen nem hozta meg a tortúrát elrendelő ítéletet, a vádlottnak feltett kérdéseket és ennek válaszait sem jegyeztette fel rendesen. Ezért ismételten figyelmeztette, hogy az előforduló büntetőügyekben az osztrák büntetőtörvénykönyv szerint járjon el, de közbenszóló ítéletét végrehajtás előtt terjessze fel hozzá.15

A kamarai adminisztráció a szembesítés és a tortúra körüli hibákra, valamint az ügyek túlságos elhúzódására hivatkozva 1702. március 5-én külön büntetőeljárási utasítást adott Budának és Pestnek. Ugyancsak ebben a rendeletben szabályozták a vallatási eljárást és különösen a kínzóeszközök használatát is. A Criminal Instructio szerint a követendő eljárás a következő volt: a hatóság első teendője, hogy a bűncselekmény elkövetéséről megbizonyosodjon s a tettest letartóztassa. Ezután a cselekmény körülményeire vonatkozó előre megfogalmazott kérdőpontok alapján a tettest „jóságosan” hallgassa ki, s szükség esetén szembesítse a társakkal, tanúkkal. A vádlott tagadása esetén közbenszóló ítélettel kínoztatást rendeljen. A kínvallatás férfiaknál úgy történik, hogy először bemutatják a hóhért kínzóeszközeivel együtt, azután a kínpadra kötözik a bűnöst, majd felfüggesztik, és testi erejéhez mérten súlyokat raknak a lábára, végül a spanyolcsizmát alkalmazzák.

Nőknél ugyancsak a hóhérral és a kínpadra kötözéssel kezdik a kínvallatást, aztán a hüvelykszorítót kell alkalmazni. A kínvallatás csupán 1 vagy 1 1/2 óráig tarthat, nehogy a hosszas fájdalmak miatt valótlant valljanak a kínzottak. A kínvallatásról jegyzőkönyv készül, amely a tárgyalási anyaghoz csatolandó. Végül a Praxis Criminalis alapján hozzanak felmentő vagy elmarasztaló ítéletet.16

Az instrukció szerinti eljárás lényeges jellemzője a nyomozás, a vizsgálat, az anyagi bizonyítás előtérbe kerülése. A 18. századra országszerte tért nyerő inkvizitorius büntetőeljárás a szakirodalomban általános felosztás szerint az előkészítő szakasszal indult, majd a nyomozás, illetve vizsgálat befejezésével, a vádemelés után törvényszék előtti szóbeli vagy írásbeli eljárással folytatódott, az ítéletet jogorvoslati szakasz vagy rögtön a végrehajtás követte.17

A bíróság a büntetések megállapításánál – a Helytartótanácsnak küldött jelentése szerint is – „ad normam Legum Regni et Praxix Criminalis” tartotta magát, azaz a hazai törvényekre (Corpus Iuris), valamint az osztrák Praxis Criminalisra hagyatkozott.18

Az elmondottakból kiviláglik, hogy a vallatási eljárás Budán 1702-ben teljesen középkori volt, s ennek megfelelően az igazságszolgáltatás sem lehetett jobb.19

Összegzésképpen megállapítható, hogy az osztrák büntetőtörvénykönyv, a Praxis Criminalis a magyarországi büntetőjogi gyakorlatban, különösképpen pedig a boszorkányperekben nagyon fontos szerepet játszott. A Praxis Criminalis szabályai szerint lehetett Magyarországon a büntetőeljárást lefolytatni és az inkviziciós eljárást bevezetni. Általában véve a büntetőügyekben a 19. századig, míg a boszorkányperekben a 18. század közepéig használták a magyar bírák ezt a kódexet.