Esti égbolt
Az ég csoda-kékje lassan szürkébe fordul,
a távolban csengő-bongó estharang kondul,
lassul az élet, halkul már az utca zaja,
a fák között elhalkul a madárkák dala.
Bárányfelhők tova, már vörös az ég alja,
szemünk az alábukó napkorongot falja.
Illatoznak a teraszon a mézvirágok,
sötétlő kert alján lobognak mécsvilágok.
A Hold kidugja orrát felhő-paplanából,
lovak horkantása hallatszik a karámból.
Cirpelnek a tücskök, a békák kuruttyolnak,
nem is kell ennél szebb zene az ott-lakóknak.
Felnézek az égre, ott a Göncöl-szekérre,
közelében sok millió csillag fényére,
melyek között az eltávozott szeretteim
arcképeit vélem én felfedezni megint.
Ragyogjatok, üzenjetek, intsetek nekem,
sokszor annyira fáj hiányotoktól fejem!
Fényetek simogassa éltem minden napját,
küldjetek sugarat, melyek az erőt adják!
Szürkület
A lét méhének csendes
lüktetését figyelem,
álom-pillangó száll a Nap
arany szemére. A fények
mint gyertyalángok kósza
szél ajkában, kialszanak.
Sápadt szendergés reszket
az alkonyati színeken,
az Égbolton megannyi karc
fon sejtelmes bronz-ív képet,
és a sötét szétszórja
ólom porát. Ahogy madarak
suhanó szárnya, lassan
a tájra hull a szürkület
hamvas fátyla. Szálai
mint tajtékzó hullám-csókból
fellobbanó égi pára
szövik át a lég tág honát,
tücskök dalolnak halkan,
szonettjük éji bűvölet
árjaként zeng. Lusta árnyai
kigyúlnak, akár mélykék tóból
szökkent pillék, szellő szárnya
becézi hűvös homlokát,
kisimítva ráncait.
Még hallom szuszogni a fák
kebleit, susogó, dús lombok
lehelete cirógatja lelkem,
a csillagok lángjai
szívembe permetezik lágy
tüzük, míg az est-sóhaj lobog
s a láthatár tükrén elpihen.
Holdacska, csillagok és egyéb égi fények,
szórjátok kincseitek minden földi lényre!
Megnyugvást, csendes örömet sugarazzatok,
a Föld összes lakójának békét adjatok!
Pillangó
Színes kerti virágok közt
guggoltam gyermekként
lélegzet-visszafojtva,
s a pillangó nem sikoltott,
mikor összecsippentettem,
szárnyaihoz kapva győzedelmesen.
- Megvagy - kiáltottam boldogan -
ne félj, elengedlek, csak egy
kicsit még hadd gyönyörködhessek!
Ám eleresztve meseszép szárnyai
hímpora ujjaimra tapadva
mintha csúfondárosan kérdezte volna:
- Megérte? Ha ujjad fogja szárnyát,
úgysem láthatod, mi van alatta,
akkor hát mi értelme volt?
Lepkém többé nem szállt,
csak sebzett madárként poroszkált
boldogtalanul a porban tovább...
Örömöm, amilyen gyorsan jött,
olyan hirtelen semmivé vált,
a visszafordíthatatlanság
könnyei égettek, szívem sajgott, fájt...
A tanulság örök. Csak nézni,
de érinteni soha az élet sok csodáját!
Mert vannak dolgok, melyeket
nem birtokolhatsz,
csupán látványától,
s az érzéstől, mit általa átéltél,
lehetsz csak boldogabb.