Szegedi Tudomány Egyetem Juhász Gyula Tanárképző Főiskolai Kar Történelemtudományi Tanszék

 

A SZEGEDI BOSZORKÁNYPEREK
szakdolgozat

 

Témavezető: Dr. Kruppa Tamás

Készítette: Juhász Renáta
IV. évfolyam, történelem-könyvtár szakos hallgató

Szeged, 2004.

 

 

I. fejezet: A boszorkányüldözés

I/A. A kezdetek

Boszorkány szavunk ótörök eredetű, honfoglalás előtti eleme nyelvünknek, csakúgy mint, a vele egyazon fogalomkörbe tartozó igéz, bűvöl, bájol szavunk is. Jelentése: "nyomó", az aki "nyom", ártó, rossz szellem. Ez a nyomó szellem Európa szerte ismert. A magyarság ezt a szellemalakot társította olyan közöttük élő, rontó személyekkel, akikről feltételezték, hogy ártó szellemekkel kapcsolatban állnak, s ezek segítségével ártani tudnak másoknak.

Az idők folyamán minden varázslatos képesség megtestesítőjévé a boszorkány vált, tehát mai mivoltában a boszorkányság úgyszólván gyűjtőfogalom lett, ami folyamatosan bővült új, nyugati elemekkel. Végső kifejlődése a XVIII. századra tehető. A korai boszorkányperekben nem találkozunk a kifejlett boszorkány-fogalom lényeges alkotórészeivel, amelyek pedig a Nyugat-Európai boszorkánypereket kezdettől fogva jellemezték. Erre utal a vallatókérdések jelentős része is, amelyek a sokszor emlegetett boszorkányzsír használatára, a boszorkányok repülésére és általában a sátánizmusra utalnak. Tehát a vallás és a néphit volt az, ami a boszorkányok létét, tevékenységét "működésben" tartotta. A mítikus-mágikus boszorkánykultúra a kereszténység bonyolult és ellentmondásos kölcsönhatásának eredményeként született meg.

I/B. Az üldözés megindulása, tömegessé válása

A középkori Magyarország törvényhozásában viszonylag hamar feltűnnek a boszorkányperek. Ez valószínűleg azért alakult így, mert bár több tucat névvel illették, de összefoglalóan boszorkánynak nevezték a régi pogány vallás gyakorlóit. A pogány felfogás szerint az emberek és istenek világát démonok és szellemek kapcsolják össze. A kereszténység felvétele után - az egyistenhit alapján - a szellemek és démonok rosszándékú lényként kerültek be a köztudatba. Az összes ártó szellem közül a boszorkányok lettek a leghírhedtebbek, akik szerződést kötöttek az ördöggel, hogy tőle varázslást, bűbájosságot tanulhassanak.

Mi az ördög és honnan származik? Erre a biblia nem ad világos választ. Iraeneustól kezdve valamennyi híres teológus foglalkozott az ördög problémájával. Az ördög általuk megfestett képe a Gonoszt személyesíti meg. Az ördög, amint az egyház teológusai lefestik, aki egyben a Sátán, a sötétség uralkodója, a pokol fejedelme, Isten fő ellensége, vetélytársa, becsmérlője.

A hozzá hasonló számkivetett angyalokkal együtt, akik nagy számú sátáni hadát alkotják, mindenütt igyekszik a maga oldalára csábítani a hívőket, birtokba venni lelküket. Ő a legnagyobb mágus, varázsló és boszorkánymester. Egyes teológusok azt állították: Isten az ördögnek megengedi, hogy megkísértse az embert, s ez utóbbinak meghagyja a választás szabadságát. Az egyik legrégibb egyházi irat az isz. 145. körül keletkezett Pásztorok hangsúlyozza, hogy az ördögnek nincsen hatalma a keresztények felett, sőt kellően ájtatos istenfélő emberek könnyűszerrel elűzhetik a gonoszt és szolgálóit. Ebből fontos "teokratikus" következtetés vonható le: az Ördög nem képes bűnre kényszeríteni, csupán bűnre ösztönözhet! Az egyház azonban nem véletlen "kreálta meg" az Ördögöt, hiszen nélkülözhetetlen volt a számára. Az ördög lehetővé tette, hogy a számlájára írjanak minden emberi gyengeséget és ocsmányságot, az egyház és az egyházi személyek minden fogyatékosságát és bűnét.

Hasonló feladatot láttak el az ördög hű szövetségeseinek kikiáltott boszorkányok is: nem létezett olyan aljasság, melyeket az inkvizíció habozott volna a varázslóknak és boszorkányoknak tulajdonítani (ide tartoztak a természeti csapások, betegségek, kiderítetlen bűncselekmények, meddőség, koraszülés, stb.). A boszorkány valamennyi országban szinte jelképe mindannak, amit az általános erkölcsi szokások között elutasítunk. Gustav Henningsen szerint egy olyan ideológiai rendszer, melynek lényege egyfajta bűnbak funkció, vagyis: az embereket érő bajok nem Isten büntetései az emberek vétkei miatt, hanem rosszindulatú támadások a Gonosszal szövetkező személyek, a boszorkányok részéről.

I/C. Általános vádak

Az egyház szemében az egyik fő bűn az eretnekség volt. Meghatározásuk szerint az eretnekség új vallási tanítások hirdetését és hibás, hamis vallási nézetek kitartó védelmezését jelenti. Azokat, akiket varázslással vádoltak semmiképpen sem lehetett az eretnekségnek ebbe a meghatározásába belefoglalni, hiszen a varázslók és a boszorkányok nem védelmeztek semmiféle eretnek nézetet, noha az ördögöt szolgálták. Nem törekedtek a fennálló egyház megdöntésére. Az egyház elítélte és megbüntette őket, de a varázslás üldözése egészen a XVI. századig soha sem volt tömeges jellegű. Az ilyen ügyek "vegyes igazságszolgáltatáshoz" tartoztak, tehát esetenként hol az egyházi, hol a világi bíróság hatáskörébe kerültek. A pápaság fennállásának első két évszázadában a pápák nemegyszer megakadályozták az inkvizíció kísérleteit, hogy őket saját hatáskörébe vonják, hangoztatva másodlagos jelentőségüket, s figyelmeztetve, hogy az ilyen ügyek csak akadályozzák az inkvizíciót feladatának, az eretnekség üldözésének megvalósításában.

Az ördöggel kötött paktum még nem tette eretnekké a boszorkányokat és varázslókat, emiatt hiányzott a legfőbb elem, ami nélkül az egyház elképzelhetetlennek tartotta az eretnekséget: a titkos összeesküvő szervezet. Ilyen nem volt, tehát létrehozták, kigondolták az inkvizítorok: a boszorkányok és varázslók - állította az egyház - a sátán harcosai, tehát a sátáni sereghez, a sátán zsinagógájához tartoznak. Ennek bizonyítékai az inkvizítorok torz agyában a misztikus boszorkányszombatok voltak. Ennek igazolása nem ütközött különösebb nehézségekbe. A hóhér segítségével bármely inkvizítor bárkit olyan beismerésre kényszeríthetett, hogy a sátán zsinagógájához tartozik és hogy részt vett a boszorkányszombatokon. Ezután a boszorkányokra, mint istentagadó eretnekekre a legsúlyosabb büntetés várt mind ezen, mind a túlvilágon. Így a korábbi időktől eltérően minőségileg más, szigorúbb fellépés alakult ki a boszorkányokkal szemben.
A XVI. század második felében az egyháziak a boszorkányok és varázslók eretnek szektájának már teljesen kialakult koncepciójával rendelkeztek: híveit a sátán maga, vagy ügynökei útján toborozza.

A kísértő "ügynök" kikeresi magának áldozatát, "édes életet" ígér neki, s felszólítja, vegyen részt a titkos összejöveteleken (boszorkányszombatokon), ahol hatalmas emberekkel találkozhat és kielégítheti legalantasabb szenvedélyeit is. Az eretnek-összejövetelek első leírását egy 1335-ös évi toulousi perből, két asszony kínpadon elhangzott vallomásából ismerjük.

A vallomások zömének alapján így zajlott egy összejövetel: a boszorkány-összejöveteleken az ördög elnökölt. A boszorkányok odaérve térdre borultak az ördög előtt, akit úgy imádtak, hogy "csókkal illették a bal kezét, a mellét épp a szíve fölött, a nemi szervét, majd a farka tövét". Az ördögnek szokása volt az arcukba szellenteni, amikor a rítus utolsó részéhez értek. Az újonnan érkezőknek át kellett esniük a sátáni keresztelésen: meg kellett tagadniuk a keresztény hitet és meg kellett vonniuk hűségüket Istentől, az ördög ez után - a legtöbbször szennyvízzel - újra keresztelte híveit. Följegyezte nevüket egy fekete könyvbe, ezután elhelyezte jelét testükön. Majd felszólította híveit, kövessenek el minél több gonoszságot. Ezt követi a tánc és a lakoma, majd a fekete orgia, ahol semmiféle tilalmat, házassági, vagy rokonsági köteléket nem vesznek figyelembe, anya a fiával, apa a leányával, testvér testvérével hál. Valamint itt kapják meg a kenőcsöt (boszorkányzsír/repülőzsír) és a varázsport. A másik igen kedvelt vádpont - ami része volt a sabbathnak is - a vádlottak szerelmi élete, illetve a szexualitással kapcsolatos dolgok. Mivel a nő és a férfi kapcsolatát az egyház csak a házasság keretében tartotta megengedhetőnek, így a valláserkölcsi előírások megszegőit különféle büntetésekkel sújtották. A világi törvénykezés sem volt különb, 1514-ben Werbőczy Tripartituma halálbüntetést ír elő a "paráznákra", ha azok nősek, illetve férjezettek voltak. A középkorban az ösztönök intézményesített elnyomásának hatására az erotika izgatta az emberek fantáziáját. A nyilvános boszorkányperek során teljes részletességgel tárgyalták a nemi közösülések száz féle módját, a seprűnyél fallikus szimbólumán át csaknem minden szexualitással kapcsolatos témakör felvillant az egyházfők, inkvizítorok és bírák fantáziavilágában.

A leírásokban nagy figyelem irányult a démon, ördög nemiszervére, továbbá sarkalatos kérdés volt, születhet-e gyermek démon és ember kapcsolatából (Többek között ezt is tárgyalja Sprenger és Institor is "Boszorkányok pöröje" című műve, illetve kis részben Aquinói Tamás "Summa theologica"-ja).

A fent említetteken kívül a boszorkányokat tették felelőssé a kedvezőtlen időjárásért, rossz termésért, természeti csapásokért, betegségekért, járványokért, csecsemőhalálért, házi állatok megkötéséért, stb. Úgy tartották, hogy varázslással különböző előnyökre tudnak szert tenni, szerelmet képesek kelteni, de akár halált is okozhatnak. A szörnyű kínzások hatására az elítéltek megvallották mindezeket, minden torz és aberrált tettet, ami az inkvizítorok agyában megszületett és amiket hallani akartak tőlük. Az ilyen perek általában rémületet és felháborodást keltettek a hívők között, akik meg voltak győződve arról, hogy csak az egyház és az inkvizítorok óvhatják meg őket a sátánnak és aljas csapatának borzalmas fondorlataitól. A XVI-XVII. századi boszorkányhajszának valójában nem sok köze volt a vallásüldözéshez. Teljes mértékben a boszorkányhitnek a korabeli társadalmi életben betöltött szerepéhez kapcsolódott, de bátorítást kapott a törvényhozás, illetve a "sátán cimborái" ellen mondott prédikációk nyomán.

I/D. Boszorkányüldözés alapdokumentumai és hatások

Az inkvizíció valóságos boszorkányvadászatot rendezett. Akárkit megvádolhatott rosszakarója, hogy az ördög felbujtására szemmel verte, megrontotta őt. Az inkvizíciónak nem került különösebb fáradtságába, hogy letartóztassa és beismerésre kényszerítse a megrágalmazottakat. Az egyház mindenképpen ösztönözte a besúgást, a boszorkányok feljelentését, hajszálra úgy, mint az eretnekek esetében.

A pápai rendeletek sorozatát 1485-ben VIII. Ince pápa híres boszorkánybullája nyitotta, majd a következő évben két egyházi főinkvizítor Jacobs Sprenger és Henrich Kramer hírhedt könyve, a Malleus Maneficarum ("Boszorkányok Pöröje") zárta. VIII. Ince említett bullájának fő tételeit majd 140 év elteltével, 1623-ban XV. Gergely pápa "Omnipotentis Dei" című "alkotmányában" megismételték. A pápai bulla mindenek előtt részletesen felsorolta, hogy a boszorkányok miféle ártalmas gonoszságoknak a szerzői. Azután teljes hatalmat ad a két már említett inkvizítornak a perbe fogásokra, s egyszersmind utasítja a papságot, hogy a szószékről világosítsák fel a népet a boszorkányok üzelmeiről. Talán a bulla önmagában még nem indította volna el az eszeveszett hadjáratot. Olyan fegyver volt, amelynek pusztító hatása attól függött, ki hogyan értelmezi. A "Pöröly" viszont óriási tekintélyre tett szert, valósággal bibliája lett a boszorkányhitnek és a boszorkányüldözésnek. Sikerére jellemző, hogy Németországban 16 kiadást élt meg, Franciaországban 11-et, Angliában és Itáliában is kiadták. 1486-tól e könyv alapján folytatták le a boszorkányperek kivizsgálását, a boszorkányok vallatását.

Az első részben leírja, a boszorkányság lényegét, feltételeit, az ördöggel való kapcsolatot. Leszögezi, hogy a boszorkányok létében kételkedni üldözendő eretnekség, majd részletezi a varázslás fajtáit, eszközeit, s "bölcs" tanácsokat ad, hogyan lehet védekezni a rontás ellen, hogyan lehet következményeit megsemmisíteni. Végül pedig a boszorkányüldözés módszereit tárgyalja. A "Pöröly" szerint a boszorkányok egyházi és világi bíróság elé tartoznak, de ha egyszersmind eretnekek is, akkor az inkvizíció elé, ez - írja - a legborzasztóbb, legsúlyosabb és különleges bűn, a bíróknak tehát nem kell ragaszkodnia az eljárás szokásos menetéhez, rendkívüli fegyverekhez nyúlhatnak (természetesen éltek is jócskán ezekkel a lehetőségekkel a vallatók).

Az új felfogás szerint - a régi gyakorlattal ellentétben - a boszorkányokat akkor is meg kell büntetni, ha nem okoztak kárt, csak tagjai a szektának. S mivel ez szörnyű bűn, nem mentheti meg a boszorkány életét az sem, ha megbánja bűneit, megtagadja az ördögöt és visszatér az igaz hitbe.
A régebbi felfogástól eltérően a "Pöröly" a varázslást és a boszorkányságot elsősorban és főleg női bűnnek tekinti. A kódex a női nem és a boszorkányság közötti kapcsolat megállapításának alapokmánya volt. A szerzők alapvető véleménye, hogy a boszorkányság létezése tényszerű és igaz, hiszen a nők olyan tulajdonságokkal rendelkeznek, melyek engednek mindenféle démoni kísértésnek. Ennek alátámasztására a szerzők nagy gonddal kikerestek a bibliából az egyházatyák, sőt pogány filozófusok műveiből is minden olyan állítást, amely a nők ellen irányul. Hosszasan bizonygatták a nők perverzióját, alacsonyabbrendűségét és gonoszságát. Egy példa a tételeikből arra, hogy milyen megállapításokra alapozták bírálataikat: "a nő Ádám oldalbordájából alkottatott, s mivel az oldalborda alakja görbe, ezért a nő fizikuma hiányos, fogyatékos, vagyis tökéletlen, tehát a nő lelkülete és hajlamai sem lehetnek mások, mint alacsonyabbrendűek és tökéletlenek.". Minthogy testileg és szellemileg gyengébb, mint a férfi - fejtegetik - azért keresi a szövetséget az ördöggel, hogy mint boszorkány tevékenykedjék.

A szerzők eljutottak az abszurditás csúcsáig, megállapították, hogy a nő alattomossága, csalárdsága, elvetemültsége, rosszindulatúsága olyan fő bűnökben jelentkezik, mint hűtlenség, hazugság, paráznaság. Az hogy főleg a nőket tartották boszorkánynak számos okra vezethető vissza. Minthogy orvosok akkoriban alig voltak, a nők igen jelentős szerepet játszottak a betegek ápolásában, szüléseknél, stb. A bábákat, javas-, füves asszonyokat, csodadoktorokat gyakran illették boszorkányság vádjával. Sikertelen gyógyítás, maradandó testi baj, a beteg halála esetén a hozzátartozók kiáltották ki boszorkánynak a "gyógyítót", (sikeres gyógyítás esetén talán egyetlen varázslással való váddal sem találkozhatunk). Sokszor varázsmondásokkal, ősi mágikus szertartásokkal kapcsolták egybe a gyógyfüvek, stb., használatát, ami szintén gyanút ébreszthetett környezetükben.

A nők ezidőben igen elnyomott társadalmi helyzetben voltak, előbb apjuk, majd férjük tekintette őket tulajdonuknak, még a legelőkelőbb körökben is szokás volt, hogy a férj a feleségét - még mások jelenlétében is - durván bántalmazhatta. Így azután előfordult, hogy a nő tehetetlenségében varázslással, bűvös szerek használatával próbált bosszút állni (a "bűvös szerek" között néha mérgek is szerepeltek, amelyek azután eredményessé tették a varázslatot). Sok szerencsétlen nő munkalehetőség híján - házimunka helyett - az "ősi mesterséget" űzte. Ilyenek voltak például a titokzatos gellérthegyi boszorkányok is. Ha valaki este gyanútlanul sétált a hegyoldalban és ott különböző sikolyokat, hörgést, mocorgást hallott, joggal ijedhetett meg a vélt boszorkányoktól. Ezek a "boszorkányok" azonban nem voltak mások mint a bokrok, bozótok közé rejtőzött egyszerű, vagy éppen hírhedt prostituáltak.

Bár kétség kívül leginkább nőket vádoltak meg, nem csak kizárólag ők estek áldozatul a boszorkányüldözésnek. Az inkvizítorok nem válogattak korra és nemre való tekintet nélkül, férfiakat, gyerekeket és idős embereket is egyaránt elítéltek. Az egykori boszorkányperek jegyzőkönyveiből úgy tűnik, hogy a boszorkánysággal gyanúsítottak két fő társadalmi csoportból kerültek ki. Az egyik csoportot a koldusok, nyomorékok, nincstelen öregasszonyok, árvák alkották, akiket minden kockázat nélkül meg lehetett vádolni. A másik csoportba a társadalmi normáktól eltérő, deviáns személyek tartoztak: tolvajok, csavargók, erkölcstelen és titokzatos emberek. (De nemegyszer - teljesen más okból - megvádoltak magas rangú személyeket is. Ennek egyetlen célja volt: a lejáratás és hatalmas vagyonuk megszerzése) Az tette a boszorkánypereket különösen borzasztóvá, hogy senki nem érezhette magát biztonságban, mert egyetlen bejelentés már megindíthatta a szörnyű gépezetet, s bárhogyan élt, bárhogyan viselkedett valaki, gyanús jelenséget mindig lehetett találni. Elegendő volt, ha valaki túl szép, vagy éppen túl csúnya külsejű volt, beteges, vagy éppen túl egészséges nagy járványok idején.

II. fejezet: Az inkvizíció

II./A) Az inkvizíció történeti áttekintései

Hogy tulajdonképpen mit is értünk az inkvizíción, s melyek időbeli keretei, arról a legkülönbözőbb vélemények léteznek. Ha az inkvizíción azt értik, hogy az egyház elítéli és üldözi a más gondolkodásúakat, a hitehagyottakat, akkor az inkvizíció időbeli kereteit ki kell szélesíteni a keresztény egyház egész történelmére. Ha viszont az inkvizíciót szűkebb értelemben fogják fel, s e kifejezésben a katolikus egyháznak az eretnekeket üldöző különleges törvényszékeit értik, akkor keretei összeszűkülnek: a törvényszékek létrejöttétől, a XII. - XIII. századtól általános megszüntetésükig, a XIX. Század első feléig. Az inkvizíció történetének tágabb felfogását elsőként a szicíliai spanyol inkvizítor, Luis Paramo fogalmazta meg, aki 1598-ban Madridban latin nyelven közzétette "A szent inkvizíció eredetéről és kifejlődéséről" ("De origina et progressio Officii Sanctae Inquisitiouis") című értekezését. Abban az igyekezetében, hogy igazolja a szent törvényszék tevékenységét Paramo szinte a világ teremtésénél kezdte fejtegetéseit. Az első inkvizítor - bizonygatta - maga az Úristen volt, az első eretnekek pedig Ádám és Éva. Isten kiűzte Ádámot és Évát a paradicsomból, mert bűnt követtek el ellene és előzetesen titkos vallatásnak vetette őket alá.

"Az inkvizítorok ugyanezt az eljárást követik, amelyet magától Istentől vettek át." Paramo szerint "Jézus Krisztus volt az Újtestamentum első inkvizítora… Jézus Krisztus után Szent Péter, Szent Pál és más apostolok töltötték be az inkvizítorok tisztét, amelyet ők az azután következő pápáknak és püspököknek adtak át". Természetes, hogy a bibliára való hivatkozás lehetővé tette a klerikálisoknak, hogy egyrészt "bebizonyítsák" a szent törvényszék "törvényes", "isteni" eredetét, másrészt pedig "öröktől való" jellegét. Paramónak az inkvizícióra vonatkozó nézeteit évszázadokon keresztül ismételgették az egyházi szerzők. Paramo nézetével szemben Célesin Donais francia püspök, nem tagadva, hogy az egyház mindig fellépett a más nézetet vallók ellen, ugyanakkor azt állította, hogy az inkvizíció megkülönböztető vonása nem annyira az általa elbírált bűncselekmények jellege, a bírósági procedúra, vagy a büntetés formája, mint inkább az eretnekek üldözésére felhatalmazott állandó bíró léte.

Nem lehet egyet érteni sem Paramo inkvizítor véleményével, aki az inkvizíció kezdetét Ádám és Éva ellen a Mindenható által alkalmazott megtorlás időpontjára teszi, sem Donais püspökkel, aki az inkvizíció történetét csupán a szent törvényszékek tevékenységére akarja redukálni. Úgy áll a dolog, hogy a keresztény egyház fennállásának korai időszakától kezdve, a püspökök, közöttük a római püspök, a pápa - inkvizítori felhatalmazással rendelkeztek, hogy kinyomozzák az eretnekeket, ítélkezzenek fölöttük és megbüntessék őket (az egyház egész története folyamán éltek is e felhatalmazással). Vitás kérdés a történetírásban az inkvizíciós törvényszékek keletkezésének időpontja is (a dátumok tekintetében a véleménykülönbségek azzal magyarázhatóak, hogy a XII. - XIII. század folyamán nagy mennyiségben adtak ki különféle, az eretnekek ellen irányuló, hasonló tartalmú pápai dokumentumokat). Az inkvizíció - valószínűleg - különleges törvényszék formájában a XIII. század második felében alakult ki, s története a XX. században fejeződik be.

Míg a középkorban az inkvizíció tevékenységét kínzókamrák, kínvallatások, autodafék kísérték, addig az új és legújabb korban, amikor az inkvizíciót megfosztották hóhéri funkcióitól, az inkvizíció rafináltabb módszerekkel dolgozik: a kiátkozás, a kiközösítés, a tiltott könyvek indexre tétele válik fegyverrévé, amely könyvek közé sok kiváló, haladó tudós és gondolkodó művei kerültek.

II./B) Az inkvizíció működése

Miután az inkvizítor megkapta kinevezését őszentségétől, azonnal hozzálátott "jámbor" feladatához. Alaposan áttanulmányozta a "legkiválóbb" inkvizítorok útmutatóit, kézikönyveit, elsősorban Bernard Gui "Practica inquisitionis" (Az inkvizíció gyakorlata) című művét, továbbá Nicolas Eymerich "Directorium inquisitorum" (Az inkvizítorok vezetője, és Bernard de Como "Lucerna inquisitorum" (Az inkvizítorok lámpása) című könyvét. Majd üzenetet küldött a rábízott körzet egyik városába, közölte a vezetőséggel, hogy meg fog náluk jelenni, s megvizsgálja hitük tisztaságát; gyűjtsék tehát össze meghatározott napra és órára a lakosságot.

Mindenki félt, mert az inkvizítor korlátlan hatalommal rendelkezett, s senki sem érezhette magát teljesen biztonságban. Senki sem maradhatott el, mert ezzel már magára terelte a gyanút. Az inkvizítor fellépett a szószékre. Beszédében szörnyű szavakkal ecsetelte az eretnekek gonoszságát és a reájuk váró evilági és túlvilági büntetéseket. Egy mód van csak megmentésükre: ha az inkvizítor visszatéríti őket az igaz útra. Felszólította az inkvizítor az igaz hívőket, azonnal jelentsék, ha tudnak eretnekről, vagy eretnekgyanús emberről, vagy pedig olyan egyénről, aki a hívők többségétől eltér életmódot folytat. Aki nem tesz eleget a parancsnak, azt kiközösítés sújtja. Aki viszont teljesíti "szent" kötelességét, háromévi bűnbocsánatot nyer. Ez az eljárás igen hasznosnak bizonyult, IX. Gergely pápa például büszkén dicsekszik: szülők feljelentik gyermekeiket, gyermeke szüleiket, hitves hitvese ellen tesz vallomást. Az egész eljárás a legnagyobb titokban folyt. Ez a titokzatosság a tartomány minden lakóját szörnyű félelemmel töltötte el, elég volt néhány könnyelműen elejtett szó, vagy egy - két ellenséges, irigy ember feljelentése, s már megindult az inkvizíció gépezete. Ha valaki ellen elegendő gyanúokot látott az inkvizítor, - azaz legalább ketten ellene vallottak - akkor megidézte. (Az egyházon belül vita folyt az körül, hogy hány éves korban lehet valakit eretnekség miatt felelősségre vonni. Egyesek szerint fiúknál 14, lányoknál 12 év az alsó korhatár. A szigorúbb teológusok azonban még a 9, sőt 7 éves gyermekek kihallgatását és megbüntetését is helyeselte.) Ha a megidézett nem jelent meg, az a bűnössége kétségtelen bizonyítékának számított. Távollétében kiközösítéssel sújtották. Az idézésre megjelentet az inkvizítor elé vezették.

Az inkvizítorok meg voltak győződve hivatások különösen magasztos és nemes voltáról, és úgy gondolták, hogy a vádlottaknak őszinte mély hálát kell érezniük a szent hivatal iránt, amely ugyan gyötri, sőt el is pusztítja testüket, de ugyanakkor megmenti halhatatlan lelküket a pokol kínjaitól. Az volt az elvük, hogy jobb, ha száz ártatlan büntetést szenved, mintsem hogy egy eretnek is büntetlen maradjon. Ha az egyszerű vallatási módszerek (különböző körmönfont kérdések) sem törték meg a foglyot, s nem késztették arra, hogy megvallja eretnekségét (akár valóban az volt, akár nem), akkor az inkvizítor alkalmazhatott és alkalmazott is más eszközöket. Ezek közül az első a börtön volt. Föld alatti szűk lyukban tengődött a gyanúsított akár éveken át, kitéve az őrök önkényének, durvaságának. Ha első kihallgatása és néhány hónapig tartó börtön nem bírta rá, hogy bevallja eretnek voltát, az inkvizítor figyelmeztette: meg fogják kínozni. Majd a hóhér levezette a kínzókamrába, megmutatta alvadt vérrel beszennyezett szörnyű eszközeit, s mindegyiknél elmondta, milyen fájdalmat okoz.

Ha erre nem tört meg a vádlott, megkezdődött a kínvallatás. A kínzókamrában az áldozatot meztelenre vetkőztették, majd hátrakötött kezénél fogva a mennyezetre erősített csigáról lelógó kötéllel felhúzták a földről, s így függött egy ideig. Időnként hirtelen visszaeresztették, majd újra felvonták. Közben felszólították: vallja be bűneit és bűntársait. Ha nem vallott, súlyokat akasztottak a lábára, s így húzták fel, majd pedig a hóhér 100-200 korbácsütést mért a lecsüngő testre. Az eljárást több órán keresztül folytatták. Az inkvizítor, a jegyző, a hóhér és segédei ezalatt beszélgettek, ettek - ittak, olvasgattak, imádkoztak, kártyáztak. Ha ezután sem vallott, levették a kötélről és egy éles fokú létrára fektették, miután kezét és lábát zsinórokkal többszörösen szorosan körül csavarták, majd egyre szorosabbra tekerték. Újra és újra felhangzott a parancs: vallj! Ha nem tett ennek eleget, mélyen a torkába dugtak egy kendőt, s ezen keresztül több liternyi vizet kényszerítettek belé, míg a köteleket egyre szorosabbra húzták. Ha ez sem használt, akkor tüzes vassal égették a testét, körme alá szögeket vertek.

A szent hivatal folytonosan tökéletesítette a tortúra eszközeit, s a jól bevált módszereket az inkvizítorok átadták egymásnak. Amit az emberi gonoszság és szadista képzelet kigondolhat, azt mind megvalósították az inkvizíció kínzókamrájában, a szeretet vallása nevében Krisztus földi helytartójának rendeletéből, felszentelt papok jelenlétében és parancsára. Ha az áldozat végül is vallott, akkor visszavitték a cellájába. Másnap újra előhozták, aláíratták vele a jegyzőkönyvet. Ilyenkor odajegyezték, hogy a vallomása önkéntes - mert hisz nem a kínzókamrában írta alá.

Az egyház, hogy kegyességét biztosítsa, előírta: a tortúrát csak egyetlen egyszer szabad alkalmazni. Az inkvizítorok ez alól is találtak kibúvót: ha a szerencsétlen áldozaton már a végső kimerültség jelei kezdtek mutatkozni, ha elvesztette eszméletét, vagy attól tartottak, hogy a kínzókamrában kiszenved, elrendelhették - nem a tortúra abbahagyását, hanem félbeszakítását, ami azt jelentette, hogy bármikor folytathatták anélkül, hogy megsértenék a fennálló rendszabályokat. Ilyen esetekben vártak pár napot, míg a vádlott némileg magához tért, s akkor folytatták a kínzást.

Hogyha a gyanúsított a többször megismételt, és mind kegyetlenebb tortúra után is kitartott amellett, hogy hithű katolikus, akkor tulajdonképpen szabadon kellett volna bocsátani. Ez azonban csak a legritkább esetben fordult elő. Az inkvizíció nem szívesen vallotta be, hogy tévedett, hogy a kínzás ártatlan hívőt sújtott. Ha a hosszadalmas eljárás befejeződött, az inkvizítor meghozta ítéletét. Ezt rend szerint pompás ünnepi színjáték (az ún. servus generalis, vagy autodaté) keretében hirdették ki. A papság igyekezett megőrizni a szerénység látszatát.
Ezért az inkvizítor nem ítélte el ezeket a "szörnyű" bűnösöket, akik elárulták Isten legszentebb felségét, hanem elbocsátotta az egyház kötelékéből és átadta a világi hatóságoknak, azzal a felszólítással, hogy büntessék meg.
Ámde - minthogy a keresztény egyház a szeretet egyháza - azt a jámbor kérelmet fűzte ehhez, hogy ne ontsák vérüket. (Jaj lett volna azonban annak a világi tisztviselőnek, aki ezt a kérést komolyan veszi.) Az elítélteket a már előre elkészített máglyákhoz vezették. A látványosságra rengeteg néző gyűlt össze.

III. A szegedi boszorkányperek

III/A) Boszorkányperek Magyarországon

A varázslással, boszorkánysággal való rontás (latin néven maleficium) bűne miatt már a XI. - XV. században is folytak pörök Magyarországon. Akit ebben első ízben találtak bűnösnek, azt pellengérre állították, de ha visszaesett bűnébe, máglyára küldték. (A legrégebbi magyarországi boszorkánypör, amiről tudunk 1565-ben Kolozsváron, Botzi Klára ellen folyt.)

A magyarországi "boszorkánypörök" kezdettől fogva nem az inkvizíció, hanem a világi hatóság, a városi, vármegyei bíróság, vagy az úriszék előtt folytak. Külön boszorkányüldözőket sosem neveztek ki. De a magyarországi papság bármilyen felekezetű volt is, kötelességének tartotta, hogy a boszorkányok után nyomozzon. Az egyházi főhatóságnak a XVI. - XVII. században felügyeleti körútján mindenütt kérdezősködnie kellett, nincsenek-e a környéken boszorkányok. Ahol a világi hatóságok nem léptek fel kellő eréllyel, a papok kemény megrovásban részesítették őket. Az iskolákban - amelyek akkor teljesen papi kézben voltak - "tudományos" előadásokon tanították az ifjúságnak a boszorkányok tulajdonságait. A hazai joggyakorlat nem tekintette kivételes bűnnek a boszorkánykodást, s így nem is alkalmazott rendkívüli eszközöket, ugyanúgy járt el, mint a gyilkosságnál. (A vízpróbát néhol alkalmazták, máshol nem.) A vádlott beismerését nem tekintették szükségesnek a halálos ítélethez, és így a tortúrát többnyire nem alkalmazták olyan kíméletlen kegyetlenséggel, mint a nyugati országokban (persze hazánkban is megkínozták a vádlottakat, ha nem ismerték be önként boszorkány voltukat). A jegyzőkönyvek azonban, különösen a XVI. - XVII. században, általában nem említik a kínzást, csak a hóhér számadásaiból, s egy-egy elejtett megjegyzésből tudjuk, hogy a vallatásnál a hazai bírák is alkalmazták a csigázást, spanyolcsizmát, a létrát, a vassal való megpecsételést. Csak ritkán fordult elő, hogy a külföldi joggyakorlatnak megfelelően a vádlott sorsát vallomásától tették függővé. Ilyen esetben, ha beismerte boszorkányságát, megégették, ha állhatatosan tagadott, száműzték. Arra nincs példa Magyarországon, hogy kisgyermek került volna boszorkányság vádjával bíróság elé, de mint tanuk, sőt, mint koronatanuk gyakran szerepeltek.

Nálunk a XVIII. század elején még tetemes a boszorkánypörök száma. A XVIII. századi perekben a vádak még sokkal vadabbak a korábbiaknál. Gyakran merült fel az a vád, hogy a gyanúsított a Szent Gellért hegyre jár, hogy kenőcs segítségével repülni tud, hogy "embereket megkantároz és nyargalászik rajtuk". Az a vád is többször felmerült, hogy a boszorkány dióhéjban, vagy szitán közlekedik a folyón. 1719-ben merült fel nálunk először a szentelt ostyával történő varázslás vádja, amely külföldön már régóta szerepelt az ilyen perekben. Később is megtaláljuk azt a vádat, hogy a gyanúsított az áldozásnál nem nyelte le az ostyát, hanem kivitte a templomból. Emlegetik a boszorkányok összejöveteleit is továbbá, vagy szélvészt, jégesőt is tudnak támasztani. Ezek a vádak szerepelnek a hírhedt szegedi boszorkányperben is.

III/B) Boszorkányok Szegeden

Amikor a hazai boszorkánypörökről van szó, rendszerint a szegediekre hivatkozunk, amelyek a városnak szomorú hírnevet szereztek. Számomra azért a szegedi perek a legérdekesebbek, mert Magyarországon ezek voltak az utolsó olyan perek, amelyek halálos ítélet kimondásával és végrehajtásával végződtek. Az 1700-as évek első évtizedeiben rendkívüli nyugtalanság jelei mutatkoztak Szegeden. A török hódoltság alól 1686-ban felszabadult Szegeden az élet nagyon nehéz volt. Megnőtt a nincstelenek, csavargók és koldusok száma. A régebbi lakosság és az újonnan betelepült szerbek, horvátok, németek között mindennaposak voltak az összetűzések. Hatalmaskodtak a királyi kamara emberei, a várbeli parancsnokok, s tisztek. Sem ők, sem a szerb határőrök nem járultak hozzá a közterhekhez. A határőrség elhelyezése, az erődítési munkák súlyos terheket zúdítottak a lakosság nyakába. Bonyodalmas perek támadtak a város birtokai, továbbá a határőrök jogai és kötelességei között. A katonai visszaélések miatt a városi tanács újra meg újra panaszt tett a központi hatóságoknál.

A határőrség parancsnokai viszont, mialatt újabb követelésekkel álltak elő, szabályos akna-munkát folytattak a városi tanács ellen, nem csak a kormánynál, hanem a város lakossága körében is, elhíresztelve, hogy a tanács fokozni kívánja a lakosság terheit, s ezért legjobb lenne, ha nem törekednének a városi önkormányzat fenntartására és biztosítására, hanem teljesen a királyi kamara, vagy pedig a határőrség igazgatása alá helyeznék magukat. Egyidejűleg az új csanádi püspök, gróf Nádasdy László, a város kegyúri jogait igyekezett csorbítani, és az egyházi tizedet szigorúan behajtotta. (A vele folytatott küzdelem csak - az első pör befejezése után - bekövetkezett halálával szűnt meg.) 1712-ben árvíz pusztított, amely évekig tartó nyomort, hajléktalanságot vont maga után. 1713-ban zavargások törtek ki. A tanács elfogta a vezetőket, közöttük a "legveszélyesebb bujtogatót", Sántha Miksát. A felkelők megrohanták a városházát, ki akarták szabadítani társaikat, csak nehezen csendesedett el a vihar.

A 20-as években tovább fokozódott a nyugtalanság. Aszályos évek követték egymást, üresek voltak a magtárak. A rossz gazdasági helyzet következtében politikai villongások dúlták fel a város békéjét. 1728-ban a városi tisztségek betöltésével kapcsolatban újabb zavargások törtek ki. Ez az év rendkívüli aszályt hozott. Kora tavasz óta egy csöpp eső sem esett. A papok hangos szóval hirdették: minden baj a nép bűneiből fakad, ezek miatt érzi a város az Úr sújtó kezét, gyakran emlegették az Ördögöt, és a vele cimboráló gonosz embereket. Mikor pedig az áhított eső helyett szörnyű vihar és jégeső pusztította a környéket, egyre többet mondogatták a papok és a nép is, hogy ez "nem Istentől ered", hanem a Gonosz műve, hogy a Sátán cimborái meggyalázták a szent ostyát és ezzel még jobban felidézték a város ellen az Úr haragját. Ezeket a rémhíreket alátámasztotta, hogy az egyik öreg, kuruzsló bábaasszonyt, Kökénynét, a pap három ízben elkergette a gyóntatószékből.
Kökényné Nagy Anna ellen már 1726-ban is folytattak pert. A tanú kihallgatására ekkor az a feljelentés adott okot, amelyet Fodor István tett: az öccse feleségét Kökényné "felhasogatta". A tanuknak felelniük kellett, látták-e, hogy Kökényné megforgatta a terhes asszonyt, felelniük kellett arra, boszorkányos életű volt-e Kökényné? Több tanú elmondta, hogy Kökényné mint bába beavatkozott a szülésnél, és a gyermeket darabokban szedte ki, az asszony meghalt.

A per jegyzőkönyvéből megtudjuk, hogy Kökénynén Makón a Marosban végrehajtották a vízpróbát, de a víz felvetette, ami bűnösségét igazolta. El is űzték, és Kökényné dicsekedett vele, hogy a makóiak "meg is adták az árát". A szegedi tanács már ekkor boszorkánynak tartotta, de nem tűnik ki, kapott-e büntetést. 1728 júniusában, a nagy szárazság és jégverés idején kitudódott az amúgy is már boszorkány hírében álló Kökénynéről és néhány vénasszonyról, koldusról, hogy a szent ostyával varázslást űztek, gyógyításra használták. A hírbe hozottakat a tanács vallatta, de tagadtak. Ellenben a 32 tanú sok vádat felhozott mind Kökénynére, mind másokra. A tanács tagjai megrettentek a bűnök sokaságától, és tanácsot kértek a pozsonyi országgyűlésen tartózkodó főbírájuktól Podhradszky Györgytől, aki tudatta a várossal, hogy mindenkit be kell fogni, és mielőbb ki kell vizsgálni ügyüket. A vádlottak és a tanuk vallomásai alapján ekkor 18 embert állítottak törvényszék elé.

Ezek a következők voltak:

" Rózsa Dániel, martonosi születésű, 82 éves, a város egyik legvagyonosabb polgára, a boszorkányok kapitányának vallották.
" Széll Zsuzsanna, Rózsáné, mint pohárnok szolgált a seregben.
" Katona Ferenc, 60 éves, ő volt a zászlótartó.
" Borbola Ferenc, kecskeméti származású, hadnagynak tartották.
" Kovács Pál, pétervásári, a koldusok felügyeletével volt megbízva.
" Nagy Anna, előbb Kökény András, utóbb Giliczó János felesége, Rózsa bíztatására lett boszorkány, bábáskodott, gyógyított, a legtöbb rontást ő tette, Makóról elűzték, Békés-megyei származású.
"Jancsóné Szanda Katalin, Heves-megyéből jött Szegedre, ő is gyógyítással foglalkozott.
" Tóth Erzsébet, Danyi János özvegye, 27 éve boszorkánykodott.
" Dancsó János, Heves-megyéből, koldulásból tengődött.
" Dancsóné Hisen Borbála, árokszállási, 65 éves, a "templom szegényei" közé tartozott.
" Koncz Sára, Végh István felesége Rohonkánénak is hívták, Turáról való, 29 éves, ő volt a legfiatalabb, terhesnek vallotta magát.
" Korcsek Zsuzsa, Tóth Ádámné, Nagykátáról való.
"Köre Ilona, Pálfiné, akit Kerelának hívtak, bábasággal foglalkozott, fiát Pálfy Ferencet is gyanúsították. Kerelára sokan haragudtak, féltek a nyelvétől, valószínűleg megfojtották a börtönben.
" Csikós Jánosné, Erme Örzse, a vizsgálat ideje alatt meghalt.
" Barak Margit, Dogonics Mihály özvegye.
" Horváth Mátyás özvegye, Örzse, Bogadussánénak hívták, erdélyből származott Szegedre, ládájában megtalálták a szent ostyát.
" Malmos Katalin, Légrádi János özvegye, szegedi, állítása szerint senkinek sem ártott, rajta nem találták meg a pecsételés nyomait.

Ezek tehát majdnem mind szegény koldus, bábaasszony, kegyelemkenyéren élő öregemberek voltak. Egy kivételével 50 éven felüliek. Többségük csak néhány éve élt Szegeden, előzőleg sokfelé kóboroltak az országban. Maga Rózsa Dániel is eredetileg szegény martonyosi juhászlegény volt, később emelkedett Szeged leggazdagabb emberévé. Nyilvánvaló, hogy meggazdagodása sok ember képzeletét foglalkoztatta, s valószínűleg úgy gondolták, hogy varázslással jutott ilyen jó sorsba. Emellett régi gazdája boszorkánymester hírében állt.

A hatóság elrendelte a vízpróbát. A foglyokat kivitték az Alsó-Tiszapartra, s a sziget innenső oldalán a keskenyebb és sekélyebb mederben összekötözve vízbe mártották őket. Három idős asszony vízbe fulladt, a többi részben lemerült, részben a felszínen maradt. (A vízbe fulladtak holttestét is - noha a vízpróba ártatlanságukat bizonyította - később megégették, mint boszorkányokat. Már ez is azt mutatta, hogy a hatóságok mindenképpen máglyára akarták juttatni a vádlottakat, s még az akkoriban szokásos bizonyítékokra és korlátozásokra sem voltak tekintettel.)
A vízpróba után újra kihallgatták a rabokat, most már kínzást is alkalmaztak, Carpzovius munkáját használták kézikönyvként (Benedictus Carpzovius, a lipcsei egyetem jogtanára, (1595-1660), Praxis Criminalis c. művét alkalmazták). Így most már sikerült beismerő vallomást szerezniük. Kökényné bevallotta (négyszer kínozták meg), hogy eladta lelkét az Ördögnek, eljárt a boszorkányszombatra, rontott, varázsolt, stb. Megnevezte társait is, köztük több javasasszonyt, koldust, és a város leggazdagabb emberét, a volt főbírót.

Rózsa Dánielt is feleségestül. Kökényné és később a többi vádlott is azt vallotta, hogy a 82 éves Rózsa volt a boszorkánykapitány. Elmondták, hogy szerződést kötöttek az ördöggel, aki bakkecske (vagy bika) alakjában jelent meg előttük, megcsókolták a homlokát és a farát, megtagadták Istent, az Ördög ezután emberi alakban közösült velük. (Tehát szabályos boszorkányszombat, ahogyan az a "Boszorkányok pöröjében", és Carpzoviusnál olvasható.) Azért léptek kapcsolatba a Gonosszal, mert jobb életet, gazdagságot akartak. Sok kárt okoztak, gyermekeket, terhes asszonyokat rontottak meg, a szentelt ostyát nem tudták lenyelni, ezért kiköpték, elásták, egy gyereknek levágták a fejét, helyette tökből csináltak neki fejet, az igazi koponyát elásták, hogy ezzel szárazságot okozzanak, az esőt eladták "Törökországra", a gabonát, halat is eladták ugyanoda, részben egy akó pénzért, részben bolháért. Rostán vagy dióhéjon átkeltek a Tiszán, e különös járműben hatvanan, sőt százan is elfértek, háromszor évente a Gellért-hegyre repültek. A kapitány ott paszományos ruhát viselt, de utána semmivé lett, az ott használt ezüst-arany, pohár ganajjá változott. Fényes, aranyos zászlójuk van az Ördög képével, dióhájban őrzik. Az egyik boszorkány még azt is bevallja, tud tyúktojás tojni, abból él, hogy ezekkel kereskedik.

A vallomásokból kitűnik, hogy a bírák azt szedték ki a vádlottakból, amit hallani akartak. De még így is szöget ülthetett volna a fejükbe, hogy néhány vallomás teljesen képtelenség, hogy semmiféle, a perben említett tárgyat nem találtak, egyetlen ostyát kivéve. Így például az elásott koponyát nem tudták megmutatni, mert az ördög nem engedte. Az is feltűnhetett volna a bíráknak, hogy a kínzás közben a foglyoknak valósággal a szájukba rágták a vádakat, ezek részleteikben mégis ellent mondtak egymásnak, például az egyes vádlottak szerint az Ördög neve Pluto míg másoknak Dromo, vagy Belzebub, Pokolbeli Gyurka, Jupiter, vagy Lucifer. Néha egy baknak esküsznek fel, néha hatnak.

A vádlottak közül többen Sántha Miksát, a korábbi zendülés vezetőjét vallják tanítómesterüknek. Könnyen lehet, hogy a tanács adta a szájukba Sántha nevét. A városi tanács szemében Miksa nem lehetett más, mint a sátán embere, s ezt a meggyőződésüket megerősítette, hogy a vádlottak - a bírák útmutatása alapján - boszorkányoknak mondták.

A hatóságok, és a jómódúak szilárdan meg voltak győződve arról, hogy az efféle "kódus", csavargó, bujtogató csőcselék az ördöggel cimborál, és hogy kötelességük ezek elpusztítása. Minden vádlotton megtalálták a stigmát. (Erről gondos jegyzőkönyvet vettek fel.)
Az ítéletet a városi törvényszék 1728 június 26.-án hozta meg. Ebben hivatkoznak a kútfőkre, csupa idegen forrásra, többek között Carpzovius könyve megfelelő helyére. A szavazási jegyzőkönyv feltünteti a vádlott nevét és utána a szavazó tanácstag illetőleg bíró "striguláját", összesen tizenkettőt, majd a "viva cremetur" - élve elégetessék - ítéletet. Malmos Katalin előbb pallóssal végzendő ki, Bogadussáné és Koncz Sára ítéletét függőben tartották. Az ítéletet július 21.-én hirdették ki, két napra rá végrehajtották a Boszorkányszigetnek nevezett Tiszaparton, ahol összegyűlt a város népe, felolvasták és megmagyarázták az ítéletet. Kivégzés előtt még egyszer megkínozták őket, hogy újabb neveket kapjanak tőlük. Hogy Rózsa Dániel ellen milyen nagy gyűlöletet érzett a tanácsosok egy csoportja, arra jellemző, hogy néhányan nyilvános megkínzására szavaztak, de kisebbségben maradtak. Hat férfit és hat nőt felkötöztek négyesével a három máglyarakáshoz kinyúló oszlophoz. Malmos Katalint előbb lefejezték, majd holttestét az egyik oszlophoz kötözték.
A vizsgálatot folytatták, mintegy huszonnyolc olyan gyanúsítottat fogtak be, akiket az ítélet kihirdetése után az elítéltek neveztek meg. Nem kétséges, mi lett volna a sorsuk, ha váratlanul meg nem érkezik II. Károly király parancsa, amelyben a további eljárást felfüggeszti. A szegedi tömeges kivégzés híre a legfelsőbb helyekre is eljutott. A felsőbb körök meggyőződtek az iratokból, hogy a tanács törvényszerűen járt el, tehát az udvarnál is igaznak tartották mindazt, amit a vádlottak a kínzások hatására mondtak. Hozzájárult a király ahhoz is, hogy Koncz Sára, és Bogadussáné ítéletét végrehajtsák, azzal a módosítással, hogy előbb lefejezendők és azután égessék el testüket. Az ítéletet 1729. március 9.-én végrehajtották. (A többi gyanúsított bizonyára megúszta kisebb büntetéssel.)

A szegedi tanácsot, mint ítélő törvényszéket a felsoroltak mellett feltehetően más ok is vezérelte a halálos ítéletek meghozatalára. Bálint Sándor néprajztudós szerint Rózsa Dávid kapcsolatot tarthatott a Rákóczy-emigrációval.
A kuruc hagyományok az egész XVIII. században éltek. Az idegen elnyomók állandóan tartottak a függetlenségi harc kiújulásától. Akik pedig a legcsekélyebb szállal is kötődtek hozzá valaha, gyanúsak voltak és megsemmisítésükre az első adandó alkalmat megragadták.

A szegedi boszorkánypörök bizonyos tömegmozgalmi vonásokat is elárulnak. A jelentés akármely formában is nyilvánult meg, a legszegényebb tömegekben nyíltan, vagy burkoltan meglevő elégedetlenséget árulta el. A helyi vezetőknek mindenképp érdekében állott ezt elnyomni, hiszen ők voltak a felelősek a történtekért. A Rákóczy mozgalmak után érthető a tömegmozgalmakat kiváltó elégedetlenségtől való félelem - még ha az a boszorkánykodásban is jutott felszínre - az uralkodó osztály azon részében, amelyik hasznot húzott annak leveréséből. A boszorkányégetést a politikai megfélemlítés eszközéül is felhasználták.

Az alábbiakban a fővádlott: Rózsa Dániel perének jegyzőkönyvét mutatom be részletesen. Azonban a jegyzőkönyvek szövege, vádlottaknak feltett kérdések minden esetben azonosak voltak, egyeztek a feleletek is. Ezekről egyes kutatók arra következtetnek, hogy a vallomásokat így adták a szájukba. Kiderült belőlük az is, hogy Rózsa Dánielt kivéve a vádlottak szegények, elesettek, koldusok voltak, akik közül néhányan bábáskodással, gyógyítással, kuruzslással foglalkoztak, és a babonázás sokféle fajtájában járatosak voltak. Féltek is tőlük, és ha valakiről elterjedt, hogy boszorkány, senki sem mert melléállni.
Megtalálható a vallomásokban a kuruzslás és gyógyítás néhány módja, ami elterjedt volt, de megtalálhatjuk azt is, amit a szájukba adtak, hogy azt vallják: varázslás (pl.: repülés és rontás), a betegségokozása, szemmel való megidézés, stb.

Rózsa Dániel vallomásának jegyzőkönyve eredeti szöveggel:
1728. június hó

Danielis Rósa, annor. Circ. 82.
- Vagyon e szövetsége az ördöggel?
Vagyon szövetsége, megtagadta az Istent, a szenteket is hátrahagyta szegényeket. Boldogasszonyt is megtagadta.
- Miképpen , s mi formában?
Volt egy vak feketeszőrű, aztat 10-szer kerülte meg és annyiszor csókolta meg és mondotta: te vagy az én uram, tartsatok nagyok a tiétek vagyok. Megesküdött, hogy valamit fog parancsolni, abban eljár.
Plutóra esküdött.
- Mikor lett az szövetség?
50 esztendeje.
- Meddig?
Holtáig fogadta és esküdött be, de adtak írást nekie, de mikor Szegedet megvették, a várban felverték a ládáját, akkor veszett el.
- Minemü helyen?
Martonyoson, Katona Ferencz házánál, Plutó ördög jelen volt.
Első esztendőben tizedes volt, azután mindjárt kapitány lett.
- Volt-e valaki jelen?
Kerela napa, Csiszárné napa, Katona Ferencz anyja, apja, Katona Mihály, de már csak fühordó.
- Hol szövetkeztél, vagy minemü jeled vagyon?
Martonyoson, Katona Ferencz atyja házánál. A szeméremtestén kívül ütötték, nem emlékszik reá jól, mivel részegen volt, hanem látta, hogy második s harmadik ujjával nyomta reá Pluto. Azután azt mondotta Pluto: no már enyim vagy. Azután ittak, ettek, tánczoltak s vigadtak.
- Mi vitt arra téged?
Katona Ferenc atyja, s anyja ámították el, hogy jó élet az gyönyörűség, lám még szépen élünk, sok szép asszonyok vannak és gondolta…
Azután valamikor kellett, baszott vélük az pokolbeliekkel.
- Üzted e banonaságot, bűbájosságot?
- Minemü szókkal és cselekedetekkel?
- Hányszor?
- Minemü helyen?
Üzte, mer azzal jár az. Mert első esetben Sz. György, azután Sz. Iván napján és Sz. György éjszaka 11 óra tájban mindnyájan összegyűlvén, a barmot… a gabonák felett vitték és húzták, annak harmatját szedték és fazekakba töltötték, és kiki magáét haza vitte és aztat tésztába töltik és azzal dagasztanak. Most is vagyon belőle kamarába a földön fületlen fazékban. A zsir a kamarában van csorba bögrében. Kantár, zifra csigás, ha el nem tünt róla, hordó melett kamarában vagyon. Masa Geczit azért nyargalta meg, hogy futó és az menyit szerette. Az esőt és az halat Szt. György napján éjszaka 11 óra tájban, Matyparton 7 esztendőre adták el Törökországra 1 akó pénzért, a szegedi határt, jutott egybül-másbul 200, aztat ugyanazokkal elköltötte. Feleségének minden akótul 8 poltura járt, 30 akótul is, melyet elmért a vendégségben. A fatens osztotta el. Borborának 200 frt jutott.
- Mikor és minemü időben? Ki ellen?
Röszkén rácz gyermek fejét el vették és tökbül csináltak fejet neki, aztat elásták, szegedi határon hallotta másoktul is… volt maga, hanem az ő parancsolatjábul volt. A tyúkok pedig… belől asztalokon, deszka közé csinálták, úgy ásták el. Aztat azért ásták el, hogyha az ott maradhatott volna, annál is kevesebb élet lett volna. Az fejét azért tették oda, hogy szárazság legyen. Az kantár el szokott veszni, hanem az ördög szokta előadni.
- Kiknek vétettél ördöngös mesterségeddel és minemű részeken?
- Kiknek vétettél, segítetted e azt?
Martonyoson az bátyját, hogy gyermekkorában megverte volt, kezeit, s lábait rontotta el. Sokáig sinlett, mintegy 3 esztendeig. Az fatensre nem gyanakodott, hanem Katona Ferenczre. Ennek 40 esztendeje.
Sárkány János veje fiát, Ferenczet bőcsős korában rontotta meg. Kezét lábát össze húzták-vonták. Molnár bíró feleségével cselekedte. Az apjára az fatens haragudott. Lehetetlen meggyógyítani, mert meghalt, akinek parancsolta, hogy rontsa meg.
Sánta Ferenc koldúst Martonyoson 4 vagy 5 esztendős lévén. Kerela napával Pálfynéval rontotta meg. Az lába inait kiszedte. Csak próbábul cselekedte. Nem lehet meggyógyítani.
Az ördög ingerelte reája.
Puskás János fiacskája szemeit rontotta el mostanában gyermekágyban. Az rosszaság vitte reája, azonban Kökényné is indította reája.
Süli Józsefnek elméjét vette el, Kerela kapitány engedelmébül úgy rontotta meg és meg is halt beléje. Ennek öt esztendeje, hogy megrontotta. Az ördög nem hagyott nyugodni nekie, azért cselekedte.
Császár István fiát.
- Kitül tanultad azon ördöngös mesterséget és miképpen jutottál arra?
Katona Ferencztül Martonyoson, azok hitették el, hogy jó élet az.
- És másokat tanítottál e arra? Kit és miképpen?
Kökénynének parancsolta, hogy Rohonkánét tanítsa meg és két akó bort adván neki, meg is tanította.
Malmos Katát is az fatens hírével fogadta fel Kökényné tanitani.
Dancsó dobost is ő parancsolta, hogy fogadja bé Kökénynét a seregbe.
Az maga feleségét is ő tanította s javasolta, hogy szép dolog az, mindjárt csaplárosnak választják őtet, amint az is volt.
Hat esztendeje Borbolát tanitotta Kökényné által.
Szántó Mihályt 13 vagy 14 esztendeje hogy nemes város kocsmáján vette, és beszéllette reá, a boszorkányságra magánosan.
- Jövendöltél e az embereknek üvegbül, kristálbul vagy tükörbül magad hasznáért kár nélkül?
Nihil.
- Vagy csak babonás áldásokkal éltél e?
Tudtál e bakon köpönyegen, vagy hajón által vinni az embereket?
Tudott volna, ha akart volna, de soha sem cselekedte, mivel egy rostában 100-an is elfértek.
Sok izben ki akart állani közülük, de a pokolbeli ördög nem engedte, hogy kiálljon, mivel holtig kötelezte magát közikbe.
Ezen az esztendőben lehetetlen visszavenni a föld zsírját, hanem a jövendőben, ha el nem kötik az esőt.
Akik itt vannak, mindnyájan ördöngösök, Horváth Ágnes. A Pluto hordozza őket mint a generális, de hiteti őtet, hogy ne vallhasson és sugalja.
A kantár csak eltünik, hanem mikor összegyülnek akkor adják neki.
Az fatenst vékába hordozzák, mivel tiszt volt, de azután csak… ganéjá változik, mint az ezüst és arany pohár. Legtöbbet Öthalomál szoktak volt összegyülni és Vaskapúnál.
Szt. György nap, nagy (Boldog Asszony) karácsony nap táján és mikor az bokrokat bészürik, szoktak Budán Szt. Gellért hegyére menni, s ottan sokat esznek, isznak, tánczolnak.
Halála óráján aki elsőben megfogta volna kezét, arra hagyta volna az ördöngösséget. Valamely idegen is, akit szándékozott.
Az dobot az fatens parancsolajából vitte el az felsővárosi koldús. Elvitte az fiát taníttatni.
Szántó Mihály és az, de azért nem mondotta, hogy szánta őket. Vagyon 12 esztendeje. A felsővárosi koldús asszony is, akinek a dobot adatta.
Borbola is az, de szánta, azért, hogy jó ember volt. 5 vagy 6 esztendeje. Az hadnagyságot ő adta reája. Rósa Geczi is, aki megvolt, olyan volt. De hogy atya fia volt, elhallgatta és az ördög is nem engedte. Rácz Kata, Horváth Miska, Dugonyáné.
Gyakorta körülötte vannak az ördögök és az nyelvét elsütötték, hogy ne valljon. Az esőnek megkötése egy (zacskóban) tökben vagyon, hordók alatt volt elrejtve, de nyilván az társai elvitték onnan. Talán pedig Szánthó Mihály vitte el, mikor még az fatens áristonban volt, mert hozzája ment volt.
Plutónál volt az lastrom és mikor összegyűltek, számrul - számra kérdezte és nevezte hol van ez vagy amaz és neki számot kellett adni, de azt az írást senki sem tudta volna más olvasni az lajstromot és írást közülök.
Paszományos ruhája czifra volt, de azután semmi sem, valamint az ezüst arany pohár csak ganéjbul lett.
Az alsóvárosi korcsmárul sokszor vittek bort. Egyszer 3 akót megittak s megint visszaokádták.
A szőlőtőkét megfúrták és kicsurgott belőle az bor.
Mikor szabad tömlőczben volt, sok ízben volt bent Rósánál Szánthó Mihály és második nap azon kérte, hogy az megkötött esőnek mivoltát had vihesse el és hogy reája ne valljon. Fateálja, hogyha vizbe hányják az boszorkányokat, könnyebben vallhatnak, mintegy az nyelve szólását megadják neki.
Szabadkán kapitány Szabó János.
Martonyoson Prodán Miletin helyettes kapitány.
Kanizsán Franczúr János rácz ember.
Hat vagy hét esztendeje hogy Szántó Mihályt rábeszélte és vette reá nemes város korcsmájában bor ital közben.
Az zászlójukon Dromo ördög van leírva, körül aranyos fényes, de ha eloszlanak csak semmivé tűnik.

IV fejezet: A szegedi perek későbbi megítélése

Az üldözések nem értek véget, de ezután már jobbára kuruzslásért és a sikertelen kimenetelű gyógyításokért bűntettek. Ilyen cselekményekért ítélték halálra Lőrik Mariskát, de a börtönben meghalt. 1731-ben három asszonyt kiseprűztek, 1733-ban egyet kivégeztek. Két - két asszonyt csaptak ki 1734-ben és 1736-ban, ismét kettőt 1737-ben. Az utolsó adat 1744-ből maradt ránk, amikor özv. Fóris Gergelyné Dóka Ágnes és Albert Jánosné Lantos Margit ellen indították meg az eljárást bábaság és kuruzslás közben elkövetett cselekményeikért. Rossz néven vették tőlük, amiért azt mondták: "Nem égetnek többé Szegeden, azt is megbánták, akit égettek.". A hóhér az ördög által való pecsételés nyomát nem találta rajtuk. Kicsapták őket a városból.
Egyre erősödött azoknak a befolyása, akik a szégyenletes pörök befejezését követelték. Még nem tagadták a varázslás és rontás lehetőségét, miként a szegedi pörökből is kitűnik 1731 után. Mária Terézia és tanácsosai is erre az álláspontra helyezkedtek. Így 1756-ban a királynő elrendelte, hogy a varázslási és boszorkány körökben a halálra vagy tortúrára szóló ítéleteket nem szabad végrehajtani, hanem fel kell terjeszteni a Helytartó tanácshoz felülbírálás végett. 1768-ban pedig elrendelte, hogy csak a legkétségtelenebb bizonyítékok alapján, de akkor is csak más kapcsolatos bűntettek esetében kezdhető meg a vizsgálat. A felterjesztett pörökben általában felmentő ítéletet hoztak, és a pörök meg is szűntek azután. (A XVIII. század második felében Európa számos országában megtiltották a boszorkány pöröket).

A városi tanács a perek lezárása után, tehát a XVIII. század közepétől nem dicsekedett az azokban vállalt szerepével. Sőt, az azokra vonatkozó iratokat kiemelték a rendes tárgyalási iratok közül és a Titkos levéltár iratait magába foglaló iratok közé helyezték el. Olyan iratok közé helyezték, amelyekhez a város legfontosabb érdekei fűződtek, és amelyekhez csak az arra illetékes juthatott hozzá a főbíró engedélyével. A szabadságharc után a polgári átalakulással a feudális kor jogbiztosító erejű intézkedései elévültek, és ennek megfelelően az ilyen iratokhoz a kutatók is hozzájuthattak. Az üldözések után, ahogy jobban és jobban hatott a polgári átalakulás, a tanács szégyellte elődjeinek a perekben vállalt szerepét. Ez derül ki egy 1830-ban keletkezett iratból is amelyben kutatási célból iratok kiadását kérték a tanácstól, többek között a Titkos Levéltárból a boszorkánypörökre vonatkozó iratokat is.

A tanács elutasította a kérelmezőt azzal, hogy az iratok "az emberi nemzeteknek gyalázatjára szolgálnak, Tiszti Főügyész Úrnak erántok az a kívánsága, hogy ezek Városunk hírének kímélésének végett közönségessé ne tétessenek". Tehát ne bolygassák fel a múltat, amely valamikor szégyent és nem dicsőséget hozott a tanácsra. A boszorkányok megítélése koronként változott. A perek felsőbb helyről történt beszűntetése után döbbenhetett rá mindenki, a boszorkányüldözés véres, kegyetlen és ostoba valóságára.

 

Bibliográfia:

1. Pusztay Sándor: Szerelmi varázslás boszorkányos praktikák - Budapest, 1990.
2. I. R. Grigulevics: Az inkvizíció története - Budapest, 1972.
3. Gustav Henningsen: A boszorkányok ügyvédje (A baszk boszorkányság és a spanyol inkvizíció 1609-1614) - Budapest, 1998.
4. Kulcsár Zsuzsa: Inkvizíció és boszorkányperek - Budapest, 1960.
5. Oltvai Ferenc: A szegedi boszrkánypörök - Budapest, 1975.
6. Pócs Éva: Élők, holtak, látók és