Fagyöngy

Miért csókolják meg egymást az emberek a fagyöngy alatt?

A szokás eredete a skandináv mitológiába nyúlik vissza.

Balder, a délceg és daliás isten figyelmeztetést kapott, hogy vigyázzon, mert az életére törnek. Frigg, az isten anyja minden élőlénnyel megígértette, hogy nem fogják bántani a fiát, így próbálta megóvni Baldert. A jelentéktelen külsejű fagyöngy azonban elkerülte figyelmét.

Loki, az ártó isten észrevette Frigg mulasztását, és gonosz céljainak szolgálatába állította. AValhallában bált rendeztek az istenek, amire Loki is elment, hívatlanul. Elrejtőzött, és figyelte az istenek mulatozását: tréfából nyíllal lövöldöztek Balderra. Loki igencsak meglepődött azon, hogy az isten egyáltalán nem sebesül meg a nyilaktól, lévén sebezhetetlen. A gonosz isten, aki mindig csak azt kereste, hol árthat, fagyöngyből készített nyíllal lőtt Balderra, így aztán meg is ölte.

A többi isten szörnyen megharagudott a fagyöngyre, amiért kioltotta szeretett istenük életét. Megengedték Friggnek, hogy tegyen a növénnyel, amit akar. Frigg azonban, a szeretet istennője nem akarta bántani a növényt, hanem a szeretet jelképévé tette, és azt kérte, hogy akik megállnak alatta, csókolják meg egymást a szeretet és megbocsájtás jeléül.

A tiszafa (Taxus baccata) a fenyőhöz hasonló tűlevelű örökzöld Európában. Kemény és rugalmas fájából régen főleg fegyvert, íjat készítettek. Levelének es magjának mérges volta szabja meg helyét a hiedelmek világában. Ma is kedvelt temetői díszfa, de már az antikvitásban a halál fája volt, ezért az ír fanaptár az év utolsó napjának jeléül a fenyővel, az újjászületés fájával párban az év fordulójára ültette. A tiszafa téli helyét a naptárban az is indokolja, hogy igazán ekkor fejti ki mérge a hatását; lombja télen négyszer annyi mérget (taxint) tartalmaz, mint nyáron. Hellászban és Itáliában Hekaté halálistennőnek szentelték, amint azt magával Hekatéval mondatja Shakespeare: “...slips of yew Sliver’d in the Moon’s eclipse.” (Macbeth, III.felv. 5.sz.) Hekatéhoz annál is inkább illik a tiszafa (ang. yew), mert a fenyő, a növekvő Hold és a születés Dianájának őa vén boszorka mása, a fogyó Hold (the Moon’s eclipse) megszemélyesítője. Egy ír balladában a halott szerelmesek testét tiszafanyársakkal szögezik a koporsóikhoz, hogy távol tartsák őket egymástól, de a nyársak kihajtanak és fává nőve összeölelkeznek a sírok felett. Bretagne-ban úgy tartják, hogy a temetői tiszafák gyökere a hullákból szívja ki a mérget. Mérgező volta a régiek hite szerint megnövelte a fájából készült íjak erejét (gr. toxikon “nyílméreg”, toxon “íj”). Mindazonáltal nem csak borús képzetek fűződtek hozzá. Sírok díszeként nemcsak a halálra emlékeztetett; örökzöld és igen hosszú életű lévén az “örök életet” is jelképezte. Angol temetőkbe pedig azért ültették, hogy azokat a boszorkányok okozta viharoktól megvédjék.

Yule-fa, karácsonyfa

A karácsonyfa ősi egyiptomi hagyományból származik, akik pálmafát díszítettek fel, a győzelem jelképét.Télen is örökzöld ágai az újjászületést, az élet örök körforgását jelképezik számunkra. Egyes korai legendákban az újszülött istenség, Baal-berith (A Fa Ura) jelképe.

A Yule-fa szoros összefüggést mutat a germán pogány hagyománnyal: ajándékokat hagyni az elf-elnek, hogy elnyerjék jóindulatukat.

(Elf (vö. kelta 'wee people')

"kis kerek fickók", színei: piros, fekete, fehér. (Vö. Mikulás) A germán népek ajándékot hagytak nekik, tejet, édességet, hogy elnyerjék jóindulatukat a következő esztendőre. A téli napforduló idején leereszkedik Északról. Hosszú, fehér vagy szürka szakállat visel, és főleg piros ruhában jár (a vörös a germán szimbolikában ugyanaz, mint a kelta zöld) fekete és fehér övvel. Repülő szánkóját rénszarvas húzza (a nevük Dörgés, germán nevük Villámlás - Thorr egyik attribútuma). St. Nicholas pedig maga Odhinn, a soknevű isten. Grimm Teuton mitológiájában leír egy mesét, amelyben Odhinn tiszta Mikulás-külsejű, és a kéményen keresztül ereszkedik le a házba Yule idején, ajándékokat osztogat.(Odhinn és a Vadász)

A Mikulás kelta őse egyébként Cernunnos, az agancsos isten. )

A fa minden ősi európai nomád törzs életében létfontosságú és szent élőlény volt. (Ld. Yggdrasil, Világfa, Kalevala, Jankovics Marcell: A fa mitológiája, tiszafa).

A germánok hite szerint az emberi faj is a fáktól származik, a nők a Nyírfától, a férfiak a Kőristől vagy a Tiszafától.

A fa díszítése is szakrális célokat szolgált, a díszek maguk is szimbolikus értékűek, legfőképpen az újjászülető Napot szimbolizálják, valamint a kozmikus év egyes elemeit, a Holdat, csillagokat, a földet, az egyes hónapokat, a világkígyót, az időt.

Más Yule-fényforrások

almába szúrt gyertyák, "adventi koszorú"

Yule-tuskó

Hagyományosan kőris, tiszafa, vagy nyírfa tuskója. Tüze az örök, elpusztíthatatlan fény szimbóluma, a fény újjászületésének segítője, ami táplál és melegít minket. A hagyomány szerint a gazda saját földjéről kell származnia, vagy lehet kapott ajándék, ám venni sohasem szabad. A Tizenkét Éjszaka mindegyikén tizenkét órán keresztül ég a kandallóban, vagy első éjjel ég, a többi napon és éjszakán át parázslik. Feldíszítik, akárcsak a karácsonyfát: örökzöld ágakkal, magyallal beborítják. Meglocsolhatják sörrel, almaborral. Mindig eltesznek egy darab tuskót, a következő évben azzal gyújtják meg az új Yule-tüzet, az örök, megszakíthatatlan körforgás értelmében.

Mai változata: kisebb tölgy- vagy fenyőág egyik végét ellapítjuk, három lyukat fúrunk bele, ezek lesznek a gyertyatartók. Ideállítunk három gyertyát, színeik: piros, fehér, zöld (évszakok), zöld, arany, fekete (a Napisten), vagy fehér, piros és fekete (a Nagy Istennő színei). Díszítsük fel örökzöldekkel, piros- és aranyszálakkal, rózsabimbóval, szegfűszeggel, végül hintsük be liszttel