A tanya

beteg fiacskámnak mesélem

Búcsúzva már a dombra száll a nap,

a házak esti fényben állanak.

Kapu kitárul, hangos pásztorok

piros arcáról izzadság csorog.

Itatnak. Fejnek... Majd kiköt, pihen

ember meg állat álom öbliben.

A színfedélen varju szundikál,

a hold reá arany ködöt szitál...

És hirtelen - csalódás? látomány?

halk reszketés fut át a kis tanyán.

És csöndesen megindul felfele,

a jegenyefa lesz a tengelye,

s remegni kezd, zengő csudát zenél

hétezerhétszázhetvenhét levél.

És ami nappal józan és sivár,

mesefészek lesz, bűvös ősi vár.

S forogni kezd, mint egy búgócsiga,

ott alszik benne Csipkerózsika.

A vén magtár ma tündér-táncterem,

a kert arany gyümölcsöket terem.

A pocsolyákon gyémánt fény remeg,

kuruttyolnak a békahercegek.

Palánk tövéből égre nő a bab

és Póli néni seprűnyélre kap.

Táltos-tüzet zihál a vén gebe,

begyógyul minden ostorvert sebe,

s száguld a pásztor, a kis Lucián,

Maros vizén - az Óperencián...

Az ősi várban kedves mesenép

így éli mókás tündér-életét.

Táncolva lejt, nevet, vigan lakik

holdfényes éjszakákon hajnalig.

De hogyha földereng a szürke fény

és elbődül az első kis tehén,

a forgó kastély is döbbenve áll

s tündéri népe messze visszaszáll.

És szürke ember, állat szerteszét

megkezdi újra szürke életét.

                                                    

                                                     Áprily Lajos