Oly ismerős vagy, mintha hajdan
éltél is volna már velem.
Másoknál, otthon, utcazajban
meglátom arcod hirtelen.
Te jössz, ha halk nesz kél mögöttem,
ott vagy te, bárhol is legyek.
Hallom kopogni éji csöndben
közelgő könnyű léptedet.
Nem te suhansz el láthatatlan
mellettem, ha ajtót nyitok,
légből, párából szőtt alakban,
te álmaimból támadott?
El-eltűnődöm néha: nem te
ültél a szérűskert alatt,
egy sír gyöpén, a cinteremben,
kartonkendődben hallgatag?
Egy pillanat - még ott pihentél,
s tűntél, suhantál már tova.
Dalolva a patakra mentél...
Az estharang szelíd szava
választ zúgott dalodra messze,
s én sírtam, s vártam csüggeteg,
hogy hallak-e, hogy szólsz-e, jössz-e,
de elhalt édes éneked.
Kartonkendőd egy percre túlnan
megvillan még a part felett,
s eltűnsz. De érzem szomorúan,
hogy még találkozom veled.

„Sok ember él, ki érzéketlen, mint én,
kinek szeméből mégis könny ered.
Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén
nagyon meg tudtam szeretni veled.”

Azért szeretlek,
aki vagy,
s nem azért,
akinek látszol
vagy tetteted magad.

Lelkedbe látok,
látom a varázsod,
tudom, hogy mikor játszol,
s szeretem,
amikor átlátszol.

Azért szeretlek,
aki vagy,
s nem azért,
mert szeretsz.
Mellettem nyugodtan
önmagad lehetsz.

Egy este, egy bizonyos, keserű

este óta mindinkább azt hiszem,

hogy számomra bizonnyal zöldszinű

a boldogság, a szerelem.

Nőjjön hát bennem ez a zöld

s vegyen körül, mint rengeteg,

lesse sóváran a gyönyört –

legyen oly zöld, mint a te szemed.

Legyen az egész életem tengerfenék,

ahol ezer algahajú

csodaszörny villog szanaszét

s a zöld, zöld borzalom

mindent álomba von!

Olvasd ezt a mesét, ha akarod,

mielőtt szemed este lehunyod.-

Boldogság?

Kapunk naponta egy mosolynyi fényt

S küldünk cserébe egy-egy költeményt.