Vigyél
magaddal,
s én majd
markodba kucorodva
apró szilvamagként alszom kedvesem,
s ha végül ernyedten nyílik szét kezed,
a föld mélyére
is veled megyek,
és belőled nőve,
téged oltalmazó
erős fává ébredek.

Tündérek játszanak lelkemen,
mint hajnal húrú hárfán,
felhők fodrából simítnak csendet,
zenéjük halk szivárvány.

Magasba szárnyal ez égi dal
vággyal telve ott kering,
köd-puha párnán ringatózva,
és a lelkem benne ring.

- Tárd felém szíved bátran, kedvesem,
hallgasd e belső zenét,
mely köztünk csermelyként buzogva
áramlik tőlem feléd!

Érzem én is, hogy hív a dallam,
fáj, de szállni nem tudok,
ezernyi érzés földhöz ragaszt:
megkötözött rab vagyok.

- Drágám, ne aludj el! Jöjj velem!
Rázd le ólomláncaid!
Nyisd ki szemed, s lásd: az én szívem
nem köti meg semmi itt.

- A végtelenbe hív a hangod,
lágyan zengve énekel,
a szirén dalod mégis csalfa
hisz sohasem érlek el.

- Aludjál hát békésen, hiszen
szíved én elengedem,
s csak elillanó álmod leszek;
kit elcsalt a végtelen.

Még éjszakánként újra hallom,
halkan távol ott dalol,
a szirén hangja újra csábít
bennem lüktet valahol.

Kormányos Sándor & Safranka Judit

Még a holnapé szerelmünk,
de már érzem
az első csók ígéretének ízét ajkamon.

*

Oly mélyen néztem a szemedbe, hogy a lelkedig láttam,
s lásd, szemed színét mégsem tudom.

*

Ölelésedben harmattá válnék,
hogy bőröd pórusain át
részeddé ivódjak
egészen.

*

Szemed simogatása
hűs holdfény, szellő-selyem,
sóhajod érintése
a legszebb emlék nekem.

*

Szerelmem szirmait lépteid elé szórom,
majd összeszedem őket, mint lábnyomaidat.

Voltam már lüktető fájdalom,
és voltam sápatag magány,
voltam sikoltó üresség,
és magába záródott talány,
de aranyszárnyú szerelem
talán még nem voltam sosem...
de aranyszárnyú szerelem
még nem voltam sosem.

Nézem a füstből
írt karikát
két szemem égő
könnyein át.

Látom a múltat;
körbe ölel,
benne az arcot
köd lepi el.

Foszlik a múlt és
mállik az arc,
sírba borult és
sárba kapar.

Volt nekem álmom,
rég tovaszállt,
mint eme illó
füstkarikák.

Csorbult szívek panasza hallik örökkön.
Fénytelen fájdalom-tangót jár a világ.
Lélektelen árnyak hevernek a földön.
Önmagukba marva zokognak az anyák.

Gyermek! Milyen élet vár rád
itt, hol jövőt fogsz temetni?
Ó, mondd! Milyen élet vár rád?
Tudsz majd bárkit is szeretni?

Látod? Neked már csak a félelem marad,
s egy elpusztult világ fertőző romjai.
Társtalan leszel; árván hagyott lét-darab.
Ó, gyermek! Miért akarsz te megszületni?

Az éj ma könnyű lábon jár,
boszorkányport hint szememre,
s alvó testem ernyedten vár
álomba szőtt igézetre.

Az álom jő, magába húz,
repülni kész vagyok talán,
de testem égő máglyán túsz,
belül a vad lángok falán.

Kitörni képtelen vagyok,
már körbezárt a lobogás.
Fájdalom nélkül olvadok
és megremeg a látomás.

Lenge szél ragad magával,
dús lombú fák fölé emel.
Bár a Hold is velünk szárnyal,
nyújtózom, mégsem érem el.

Szilaj szelem bősz táncba kezd,
orkánná duzzad, megvadul,
cseppekké szaggat, elereszt,
s ezernyi testem mélybe hull.

Röpke sors zuhanó létem;
óceán fogad magába.
Roppant karjaiban érzem:
semmi vagyok és hiába.

Megadom magam a végnek,
cseppjeimet elengedem,
s épp e feladás szülé meg
a víz teljességét velem.

Minden hullámban ott vagyok,
mint létben ringó végtelen.
Szivárványtestű angyalok
fürdőznek érzékeimen.

Hullámheggyé sűrűsödve,
a mindenség-élmény csúcsán
csapódok bele a földbe -
nem lágyan, de nem is durván.

Most partra vetett testemet
nyeli a szomjas föld mohón.
A homok lassan eltemet,
mégsem lesz álmom árulóm.

Egy vagyok a Föld rögével,
mert porból lettem egykoron,
s íme sorsom úgy vezérel,
hogy itt lelem meg otthonom.

Lelkemben csendes béke van,
puha mosollyal ébredek.
De álom-e az valóban,
amit én akként észlelek?

Boszorkányos bűvös képzet,
melyben már az sem tudható,
hogy a való az igézet,
vagy tán az álom a való...