Amikor álmodik a lélek, merre veszi útját?
Keresve az élet feneketlen kútját.
Egy részben a tudat alaptalan zaját
Hibáztatja azért, amiért a saját
Terveiben élve újra utat mutat
A sötét terror fénye, amint kutat kutat.

Beteljesült vágyai ezernyi darabban,
S a tömegsírban nyugvó óriás új haragra lobban.

Tébolyult szemeiből éji árnyak tükröződnek vissza,
Rém alakban kísértő fák között zihál.
Minden eltorzult, csak a félelem tiszta,
Messze már az élet, közel már a halál.

Véres tövisbokrok jelzik, merre veszi útját,
Üldözője dolgát megkönnyítve egyben.
Egyikőjük meghal, ezt mind a ketten tudják,
De esélyei fogyatkoznak minden egyes percben.

A folyó kő kőhídján sodródik át a malomkerék.
Zúdul ott a vízsugár és a partot mosva akad elég
Kerek folyómeder, üres üregelés
Ahol a hal halál alá talál
S a hangos gólyakelepelés alatt
A hínáráradat hosszú sorban áll

Egy kis elemózsiáért sokat kéne várni,
Hogy a híd alatti boszorkánynak
Ne kelljen messzire szállni,
Hisz a boltok manapság már hét órakor zárnak,
A vevők meg nyitás után a reggeli kenyérre várnak.

Álmodik a lélek, s arra veszi útját,
Meglelve az élet feneketlen kútját.
Aránytalan harcuk itt ér újra véget,
Hogy folytatódjon ismételten
Az értelmetlen élet...

Egyszer régen, túl az égen az isteni oltalom
Bőrkötésű könyvét írta, hogy meghallja bárki.
Nyisd ki hát a füled, s hallgasd, mit el kell mondanom!
Szerelmemet szőttem bele, ez segít tisztán látni.

Történt egyszer, mikor szívünk táncot járt a Földön
Alkalmanként énekelve, s a végtelen tenger
Készakarva sírt, ha kellett: - Az értelem börtön!
S az angyalhadak dicsőségét harsogta az Ember.

Szelek szárnyán, erdőn, mezőn vajúdtak a restek,
Bánatukban félelemmel keresték a bajt.
Feketéllő világukban színeket kerestek,
S tiszta szívvel hitték, szívük megbékélhet majd.

De a forrás, ahol népünk azelőtt lakott
Gyöngyös-fodros vízkötényét eltakarta ám!
Kitől igaz véleményt és kedves szót kapott,
Néki volt csak jussa remény, s fényes Kánaán.

És a mában szép ruhában újra itt vagyunk,
Te és én a bűnösök közt megkötözve bár,
Ám, ha béklyónk szertefoszlik, s rabláncunk lehull,
Ős szerelmünk szabaddá lesz, mint a griffmadár...

Nézd a konok szívek mind meghalni készek!
Fákat tépi, gyökért szaggat a vén viharmadár.
Útja minden arra járót villámokkal éget,
Eső csattan, fékevesztett tomboló halál.

Szelek vad paripáján a tébolyult végzet
Vesszejével csapkod a tajtékzó ménre.
Szikrát szór patája amerre elszáll,
S a lángoló ég jelzi, eljött a nap végre.

De csitt, hallgasd, fent a szirten, a hófödte tájon,
Hová nem jut el sírás, s az árulók haragja
Tündöklő bárányát legeltető fiú furulyázik,
S mindennél szebben szól a hangja.

Körülötte ezeréves odvas fák mélyéből
Költészet cseppjei édes méz alakban
Csurognak a tájra, s ha mindenki elszállt,
Halk csobbanással landolnak egy erdei patakban.

Elfeledte rég az érzést, mit bátyai sugalltak.
Kiátkozott volt ő egy népes családban.
A legigazabb, legtisztább, legkisebb fiú.
- Vágyaimat - harsogja - végre megtaláltam!

S ha költészettől részegedve elszállsz, mint az álom,
S halk csobbanással landolsz egy erdei patakban,
Keresd meg a fiút, hogy magányát enyhítve
Megírjatok mindent egy színpadi darabban!

Mert színház ez a furcsa világ, s ha lehull a függöny,
Szünet jön és nemsokára kezdődik egy másik darab,
Mit Isten írt és rendezett, s a csattanója végül
Akármilyen szomorú, de örök titok marad...

Hajnalcsillag ott az éjjel, hol búzaillatú a szél,
Ezüstködmönt hord az erdő, Varázsvárból visszatér
A rovott múltú sárga sólyom Isten szavát hirdetve,
Meg-megcsókol látnok szíve, mi költők hadát ihlette.

Hol ópium ízű álmokat ébreszt bennem a nyugtalan hatalom,
Hol kenyér és víz az élet, fekete-fehér, ha érezni akarom.
Hol sugaraim játszadoznak a beszennyezett óceánon,
De az örök élet fénye most még megcsillan a trófeákon.
Hol mezítelen húsba harap fiait keresve az Isten,
Hol üveghegyen jár a Kozmosz, a fékevesztett minden.
Hol a koboldkirály vizet facsar a korhadt fenyők szívéből,
S reménykedve randevút kér a holt-tengeri sziréntől.
Hol szeretteink kísértenek egy ősi bizarr zenére,
S páncéljait leakasztja a trollok gyilkos vezére.
Hol a sárkányok a tündéreknek örömtüzet gyújtanak,
Ott leszek majd könnyeimmel, várok Rád a híd alatt.
Bátor voltam nehéz napon, s nyögve szabadult a kard,
Fogva nem tart örök idő, felszakadva zeng a part.
Fekete és fehér világ rám uszítja szörnyeit,
De saját belső igaz hangom feltárja majd színeit.
Szabad leszek, erőt ad az örök élet vízesése,
Tombolj vihar, legyél korbács,
Sújts az árulók fejére!

Kopogó esőben hajlanak a túlterhelt faágak,
A múló élet szédölögve a sírját ássa magának.
A nedves utcán követ rugdos bábúként az ember,
Visszanézve láthatja még talán újra egyszer,
Ami fontos volt,
Amit Tőle kapott,
Ami megvédte őt,
Ami otthont adott,
De kemény szó a vér
És meghatároz mindent.
Az ezüst virág tudja jól,
Hisz ő látta már az Istent.
Elmondja a titkát, mit oly régóta őrzött,
Vidd hírét az igazaknak!
A Halál újra győzött...