A lidérc-színű sötétszürke erdő
És barátja, a januári szellő
Zajtalan haraggal tekintenek le
A tél dacára zöldellő mezőre
Melynek serény tavaszi színe üde
Ráül most egy bárányfelhő.

De miféle veszedelem közeleg?
Vitorlázó, fekete tollszörnyeteg
Árny-szerű fantomként némán csapkodva
Szárnyait széttárva, leszállt egy gallyra.
Bosszús tekintetet vet a világba
Mi ettől a szemtől retteg.

Titkos tisztelet, ami körülveszi
Menekvésre kész félelem övezi.
A vég lakik fekete karmaiban
Amíg ő figyel ádázul, hangtalan
Még a szél is elül szerényen, lassan.
Ádáz, de lénye mennyei.

Sikolyát visszhangozzák a fellegek
Szántó felett tovaviszik az egek
Hallatán a fagyott vér is felpezseg.
És csak néz a szörny-madár a távolba
Míg félelemmel telik meg a puszta
Az erdő mélyen tiszteleg.

Az égi ragadozó most tovább áll
Fenséges röptét követi a halál.
Ahogy eltűnik lágyan a kék égen
Hűvös szellő támad halkan, félénken
Majd újra feltűnik a nap fényében
Angyalként áhítattal száll.

Üregi nyúl poroszkál a távolban
Pacsirta raj a mező felett suhan.
Ítélet árnyéka köröz felettük
A mező királya, csendes végzetük
Érezni ilyenkor, ahogy a szív üt.
Lecsapott.
Egy életnek vége van.

Tengerszagú délutáni órán
A horizontra fagy tekintetem.
Lábamnál a morajló óceán,
A hajónyom még látszik a vízen.

Hűvös szél, sirály sikolyát hozza,
Vinnyog, majd lassan elnyeli hangját
A hullámok halk, búsuló zaja.
Hallgatom a partra vetett magányt.

Jól tudom, vissza soha nem jön már,
Elszállt, akár a felhők odafent,
S így kihűlt szívem marad sivár,
Mint a tenger felett morajló csend.

Most utoljára lehunyom szemem,
Még egyszer felidézem alakját,
Annak, akiért dobogott szívem,
Kinek soha nem feledem hangját.

Majd utamat hazafelé veszem,
Hátat fordítok a mély tengernek,
Csendes léptem a só ízű szélben,
Búcsú-emléke boldog időknek.

Otthon törődés és szeretet vár,
Mégis oly nehéz a hazaút ma,
Talán mert belül érzem, tudom már,
Ez a könnycsepp, nem szárad fel soha.

Fekete hangok jönnek
Fájók, tépnek, meggyötörnek
Vörös tónál kínt adok
Kínt adok, és kínt kapok
Halálosztó gép vagyok
De csak kínt, csak kínt kapok

Csak a természetben hiszek
A rosszak mégis elvisznek
Miért visznek most el megint?
Hol van, aki megállj-t int?
Hol van, aki magányban
Vezet ki a homályban?

Vért hallok, fekete a fény
Vörös csobogás, halk remény
Én ontottam ki imént
Egy apró madár vérét
Kis énekes életét
Miért? Uram, mondd miért!

Lidérc álmok az éjszakán
Fogadalmak éjfél után
Jégveríték párnámon
Nyugalmam nem találom
Horgok nyoma a számon
Felriaszt egy rémálom

Nincs remény, nem is volt soha
Az élet sötét, mostoha
Izgató képek jönnek
Nehéz, rózsaszín könnyek
Egy mosoly, egy langyos szó
Meleg mámor, kábító

Hasító fájdalom-roham
Halált! Most adj halált Uram!
Elszakadt szívem húrja
A fény elhagyott újra
De most kialudt végleg
Halált! Adj halált, kérlek

Most feladom
Nem kell hatalom
Többé már nem vágyom
Elmém egy üres álom
Holt tetem egy halál-bálon

Már kihűltem teljesen
Száraz avar a testem
Nem hallok zajt, sem csendet
Már vörös fény sem kerget
Létemben beköszönt a tél
Nyugalom. Halálra ítél

Lassú színek havaznak
Bennem most terek nyílnak
Emlék párolog bennem
Miért nem hallom még lelkem?
De már vége. Már nincs helyem
Végül hitem is elvesztem

Így, alva ért egy szikra
Kikelt a lélek-csíra
Csak most, egy pillanatra
Felnéztem az oltárra
Ez nem fény, ezek nem színek
Nem hangok. Ez most a lélek

E percben kevés a szó
Egy hang, nem kimondható
Egy szín, melynek színe nincs
Érthetetlen fénylő kincs
Nem lenne ámítás mégse
A léleknek ébredése?

Érthetetlen ajándék
Nincs rá érv, bizonyíték
Itt kezdődne az élet?
Vagy éppen itt ér véget?
Régebben betörtem oda
Ahová most kúszok lopva

A rémálmok megszűntek
Átváltoztak a képek
Bár maradtam a régi
Énem mégsem egy férfi
Immár vágányt váltott létem
Pedig régen mindig féltem

Álmomban madár szállt rám
Ott ült egy ismerős fán
Énekes, régi madár
Igen, emlékszem már
Dalt súg fülembe
Rólam szól.
Huszonkét év
A címe

Repedezett a föld
Száraz, fakó agyagtenger,
A bágyadt, lomha köd
Lassan felszállt még reggel.

Ébredező puszta
Úszó, álmos napsütésben,
A templomnak tornya
Tollhegy a messzeségben.

Bús, kikelő dudva
Kemény, kővé száradt porból,
Lassan néz a napra
A tücsök perregve szól.

Földre szegett arccal
A hűvös rónán megállok,
Megfeszül az idő
Figyel. Én csendben várok.

Egy lépés, az első
Hallik a szív dobbanása,
Ámulatba ejtő
Ahogy indul a vágta.

És most mind egybefoly
Eggyé válik minden alak,
Hosszú, szürke foltok
Lidércként elillannak.

És csak gyorsul, száguld
Mi eddig állt tehetetlen,
Mostanig csak bámult
Mind felébredt hirtelen.

Hangos szél, süvítő
Melyben árral szemben úszok,
Könnycsepp kúszik elő
És lassan hátracsorog.

Nincs célom, csak utam
Egyedül magammal küzdök,
Vég nélküli futam
Léptemmel egyesülök.

Végül kábító mámorban
Mindig úgy érzem,
Mikor futok a távolban
Nem a test az énem,
A lélek az, mi okozza létem.

Sárguló levél a fán,
Szellő lefújja könnyen,
Eső elmossa szépen,
Nyoma se marad talán.

Mezők színes virága,
Ahogy az ősz beköszönt,
Fakulnak a hegyek fönt,
Lassan lehull a sárba.

Az erdő, mely oly zöld volt,
Most hamuhoz hasonló,
Szürke, csendes, haldokló,
Nemrég még madárdal szólt.

Nagy szerelmek köttetnek,
Dúlnak, amíg tart a nyár,
Halkan idejük lejár,
Majd kínnal romba dőlnek.

A világ lüktet lassan,
Sokat ígér, majd leáll,
Indul, s újra megáll,
Végül mindig odavan.

Én nem vagyok vészmadár,
Ez a természet rendje,
Amíg csak alszik lelke,
Mindent elvisz a Halál.

Szürke kő vagyok az úton,
Ki ábrándozik a múlton,
Ha nagy léptekkel jössz felém,
Vándor, kérlek, ne rúgj belém!

Otthonod belőlem készül,
Fehér fala kőből épül,
Ne dobj el, ha kézbe veszel,
Vándor, kérlek, ne hajíts el!

Barátod és társad vagyok,
A Nap mindkettőnkért ragyog,
Kő vagyok a szürke porban,
Vándor, a becsület hol van?