Mint folyó medrében a kövek,
olyanok vagyunk mi, emberek,
színünk, amit a természet adott,
egymástól nyerünk formát s alakot.

Csiszoljuk egymást mindig, szüntelen,
és változunk is, míg a végtelen
idő egy percét vélünk pergeti,
és eltűnünk, ha ő úgy rendeli.

Szétporladunk, miként homokszemek,
s a sziklából hasadnak új kövek,
mik bukdácsolva törnek össze majd,
s megélnek ők is számtalan vihart.

Az Idő árja mindent elsodor,
de néhány jel még látszik valahol -
a drágakő, a tiszta lenyomat -
évezredek után is fönnmarad.

És bevilágít Földet és Eget
az örökségül hagyott üzenet,
min rajta van az igazság pecsétje,
és úgy üzen, hogy azt mindenki értse.

Emlékezni és élni is tanít,
hogy megőrizhesd tiszta álmaid,
és kijelöli előtted az utat,
hogy megtaláld hited és célodat...

Lassan lépked a
dzsungel mélyén,
prédára les...

Puha bársonytalpakon jár,
izmai megfeszülnek,
áldozatot keres...

Tudom, hogy menekülni kéne,
de lenyűgöz isteni lénye,
büszke, nemes...

Vadság és szelídség árad belőle,
lehet hogy félnem kéne tőle?
engem keres...

Megmozdulok, megmozdul ő is,
elindulok, elindul ő is,
sötét az est...

Akkor megérzem erejét,
az egyenlő partnerét,
szenvedélyes, heves...

Ám megfontolt is és erős,
csak rám pillant, s én értem őt:
kövess!

S már egymás mellett lépkedünk,
a párduc-lét a végzetünk:
vezess!

Vártalak hűvös hajnalon,
vártalak napsütésben,
vártalak nyári alkonyon,
vártalak hóesésben,
vártalak, egyre vártalak,
sóvárgó szenvedéllyel,
kínok közt teltek napjaim,
kínok közt minden éjjel...
Várlak még most is, várlak én,
égő csókodra vágyom,
elém vetít a képzelet,
míg elkerül az álom.
Várlak még,
s eljössz majd, tudom,
hisz oly nagyon szeretlek,
eltűnik köztünk idő - tér,
elmúlik a kezdet s a vég...
Egyek leszünk:
kezed s kezem
egymásba kulcsolódva,
ha kell, örökké várok rád,
szerelmes, boldog óra...

A csend hangokból áll:
születés - élet - halál...
benne a csecsemő sírása,
boldog kacaj, szeretők suttogása,
édes, zsongító vallomások,
kétségbeesett sikoltások,
közöny, harag és indulat,
megbocsátó, könnyes szavak,
majd a végső leszámolás keserű sóhaja,
s a vándorló lélek didergő dala,
míg békét talál,
s elringatja őt a Halál...
Ó, Élet, hányféle hangon játszod a zenét,
s miképp áll össze végül a szimfónia,
lelkünk egyetlen, szép dala,
mit úgy hívunk: szerelem
- a legtisztább, legforróbb érzelem -
benne hegedűk sírása,
trombita jajgatása
és őrült vágtatása zongorafutamoknak,
tam-tamja fülsiketítő doboknak,
míg végül elpattan a húr,
minden hang mély álomba hull,
egyre halkul a zene,
aztán már nincs más,
csak a tompa zuhanás
- a semmibe...

Ametist további versei