Habfehér fátyolként
terült a hó a tájra,
apró pelyhekben
álmosan ringatózva.
Mindenki hazatért már,
lábnyomok sem csúfították,
csak mint puha takaró,
lágyan vonta be az utcát.
Én ébren vártalak,
s néztem a táncoló pelyheket,
a lámpafényben az utcán,
mint nap fényében a porszemek
úgy kergették egymást,
és én csak vártalak,
tudtam úton vagy hozzám,
elfeledtem a gondokat.
Elnyomott végül az álom,
de álmomban is fogtam a kezed,
nem szóltál csak rám nevettél,
mondanod sem kellett, hogy szeretsz.
Reggel mosolyogva ébredtem,
nem volt már hideg és sötét,
csak egy sor lábnyom volt a hóban,
és én tudtam, hogy a tiéd.

További versei