Meghalt Meghalt: Közönnyel olvasod. Meghalt: Mindennap hallhatod. Hamar mondod ki, kurta szó, Mégis szivet rázkódtató. A nyelvnek nincs búsabb szava. Ez az örök kháosz maga. A kinek szól, nem érti meg; A síri éj vak és siket. A földi lét javát-jaját, Száz örömét és száz baját Nem érzi többé sohasem A szív, ha porlik odalenn. Jöhet a nyájas kikelet, Fakaszthat miljó életet; Egész föld ünnepelheti: Szegény tatár, mindegy neki! Ifjú, kinek az izma vas, Leányka, mint nyiló tavasz - Ha későn, évek múlva is: Meghalt, elmondják rólad is. Kik itt vagyunk, kik itt lakunk, Egymásután mind meghalunk; S a temető szálló pora Multról nem álmodik soha.     Sötét erdőben Sűrű, sötét erdőben járok, A fenyők szinte az égig érnek. Gőgösen nyúlnak a magasba, Takarják színét az ég kékjének. Oly hűvös és kihalt itt minden, Bús némaság gubbaszt deres ágon. Fázom, a kegyetlen téli szél Cibál, s csontig hatol át ruhámon. Azt hiszem végleg eltévedtem, Nem maradt már erőm továbbmenni. Fáradt vagyok, itt megpihenek, Fagykarjával átölel a semmi. Megölelek egy fenyőtörzset, Testem melegét néki átadva, Dermedt tűlevelein csillan, Jéggé fagyott könnycseppként a gyanta. Az emlékek rengetegéből, Még előtűnik egy boldog álom. S egy sebet ütő, fájó, miért? A választ tán soha nem találom. Kőbe zárt világ Töprengő hajnali órán, Kőből szőtt világot képzelek, Hol kő-liánok keringőznek, S átfogják kőbe zárt testemet. Mohos dallamot szór most a fény, S az eltévedt, kóborló csillagok, Ám kőbe zárt érintések foglya, Egyedül már csak én vagyok. Kőbe zárt arcom sosem nevet, Kőből írt, bús titkokat rejt, Elveszettnek hitt, hűtlen álmokat, Egy kőbe zárt világot felejt. Kőbe rótt pillám sosem rebben, Derengő, kő-színű hajnalon, Kőbe égett szívem meg sem rezdül, Ha körülfogják fagyos sóhajok. Fázós, reggeli szivárvány-harmat Cseppje csordul zord kőarcomon, S felnyílnak a kőbe lopott zárak, A tiszta fényű, csend-holnapon.